Ezelőtt sosem vettem részt gyalogos zarándoklaton, pedig valahol mélyen mindig vágytam rá. Évek óta a Balatonparton töltöttem július utolsó hétvégéjét, mert a kötelesség odaszólított. Már akkor is hallottam, olvastam a Kisvárdától Máriapócsig tartó gyalogos zarándoklatról és elhatároztam,0 hogy egyszer én is ott leszek a felajánlók között. Talán nem véletlen, talán a Gondviselés volt, de idén vidéken lehettem azon a szombaton, amelyikre az utat meghirdették. Csak azt tudtam, hogy ez a dolog részemről eldőlt: én ezt most megteszem. Nem gondoltam bele a távolságba, az állóképességembe (vagy éppen annak hiányába), az úton felmerülő lehetséges kihívásokba, csak döntést hoztam.
Zuhogó esőben találkoztam a zarándokokkal a kisvárdai római katolikus templom előtt és a csodálat volt az, ami először megfogalmazódott bennem velük kapcsolatban. Közülünk néhányan – mert most már én is büszkén sorolom magam a zarándokok közé – egészségügyi problémákkal, nehézségekkel küzdve is megtették ezt a felajánlást az út egy részét vagy egészét legyalogolva. Egészen elképesztő élmény volt számomra, hogy ennyiszer lehetek hálás. A legegyszerűbb dolgok adták a legnagyobb motivációt: egy mosoly, kedves gesztus, egy kérdés a hogylét felől.
Nekem személy szerint nagy biztatást adott az első templomban való „megpihenés” – ez fizikai és lelki értelemben is az volt számomra. Akkor már több mint egy órája úton voltunk zuhogó esőben, nem tudtuk meddig juthat így el a zarándokcsapat. Ettől kezdve azonban, mintha vigyáztak volna ránk, kellemes idő volt eső és szél nélkül, így szép fokozatosan megszáradtunk miközben haladtunk. Az egyik legszebb élményem volt, hogy az addig ismeretlen emberek mennyire nagy szeretettel és bőséggel fogadtak minket a pihenőknél. Nekik ezúton is nagyon köszönök minden kedves szót, minden korty frissítőt és finom kávét, mert ott és akkor tényleg szükségünk volt egy ilyen lökésre, biztatásra.
Az út során megismerhettem a zarándokokat, ugyanakkor a személyes elcsendesülésre is lehetőségem nyílt. Minden imaszándékom „nálam volt”, vittem magammal és közben nem akartam a testi fájdalommal törődni. Pedig egy csapat voltunk és mindenkinek fájt, de mégsem lehetett ezt csak úgy feladni. Mérhetetlen hála volt látni a pirkadatot, majd hajnalban Máriapócs határában meglátni a két templomtornyot. Tudtam, hogy sikerülni fog az útvonal teljesítése, de mégsem értem egészen ez hogyan történt. Valószínűleg az a kicsi plusz kellett hozzá fentről, hogy igazán elhihessem és megtapasztalhassam, hogy Vele nincs lehetetlen.
Köszönetet mondunk a szíves vendéglátásért: Anarcs, Görögkatolikus Parókia, Kovács Róbert atya és hívei; Nyírkarász, Római Katolikus Plébánia, Panyi József atya és hívei;
Baktalórántháza, Római Katolikus Plébánia, Lázás István atya és hívei; Máriapócs, Dudás Miklós Görögkatolikus Általános Iskola, Orosz Istvánné intézményvezető és munkatársai
A fotókat készítették: Komáromi András, Borus Sándor, Bákonyi Marianna, Deme Sándor,
Dr. Forgács Zsuzsa, Papp-Soós Andrea, Purgel Réka, Rozinka Angéla, Polyákné Kiss Melinda, Erki József, Koszta Mariann
Purgel Réka – zarándok – Kisvárda-Máriapócs 2022.07.30-31
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
