Processzió vonult a nyíracsádi római katolikus templomtól a település görögkatolikus templomának udvarára július 10-én, vasárnap délután, hogy kikérjék szüleitől a görögkatolikus papcsaládban nevelkedő Tóth László Gábor újmisés papjukat az első szentmiséje bemutatására.
A processziót Eiben Tamás helyi plébános vezette, aki a következő szavakkal fordult a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye június 25-én felszentelt papjához: „Örömmel és hálatelt szívvel jöttünk, hogy felkérjünk, újmisés papként mutasd be nekünk a legszentebb áldozatot, hogy együtt imádkozzunk veled, megköszönve a bennünket szerető Isten jóságát és azt, hogy arra méltatott, hogy színe előtt állhatunk. Kérjük életedre és papi szolgálatodra Isten bőséges áldását, hogy annak minden pillanatában tapasztald meg jelmondatod igazságát: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyengeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9).
Ezután Tamás atya a szülőkhöz fordult: „Kedves szülők! Köszönjük mindazt a jóságot, szeretetet és áldozatot, amit fiatokért tettetek, hogy papja lehessen a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye hívő népének. Alázattal kérlek titeket, adjátok áldásotokat újmisés fiatokra és imádságos lélekkel kísérjétek őt velünk együtt a szentmisére.”
A hagyomány szerint az újmisés papot szülői áldás kíséri az általa bemutatott első szentmisére. Az áldás szavait László atya édesapja, Tóth Elek parókus atya olvasta fel: „Örök Atyaisten, Te adtad nekünk gyermekünket, hogy a Te szent akaratod szerint felneveljük. Fölhatalmaztál bennünket, hogy a Te szent nevedben megáldjuk őt. Ebben az órában szülői áldásunkat adjuk gyermekünkre: Áldás szálljon életére és kísérje lépteit.”
„ Áldjon meg kedves gyermekünk a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, szálljon rád az Ő áldása most és egész papi életeden keresztül. Ámen.”
Az újmise az újonnan felszentelt pap első, ünnepélyes keretek között bemutatott miséje, amely valójában már nem az első, mert szenteléskor együtt misézett a szentelő püspökkel. Tóth László Gábor atya a papszentelést követő napon diakónusi szolgálatának helyén, a debreceni Szent Anna-székesegyházban mutatta be első szentmiséjét tanárai, paptársai, barátai körében. Régi szokás szerint az újmisés pap a származási helyén is mutat be „első” szentmisét, a helyi plébános, jelen esetben Eiben Tamás atya segédkezése mellett.
A szentmise nem a szokott módon kezdődött, Tóth László Gábor atya megáldotta a szentmisén viselt miseruháját, ezután pedig a beöltöztetés következett.
Az alábbiakban Tóth László Gábor atya homíliáját olvashatjuk:
A szentírási szakaszok középpontjában nem más, mint a jóság és Isten szeretete áll. A szentleckében Szent Pál apostol a kolosszeiekhez írt leveléből hallottunk egy szakaszt, amelyben a Népek Apostola Krisztus isteni méltóságáról elmélkedik. Gyakran megesik különböző teológusokkal, hogy elvontan, nehezen érthetően fogalmaznak, ám Pál apostol szépen és érthetően utal arra, amit Jézus értünk tett: „Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát” (Kol 1,14). Hitünk középpontjában az Ő keresztáldozata és feltámadása áll.
Az ószövetségi olvasmány a Második Törvénykönyvből vett részlet, amelyben a szent író kifejti, hogy Isten törvénye nincs messze tőlünk, hiszen a szívünkbe van írva. Ez a képességünk arra, hogy megtegyük a jót és meghalljuk Isten hívó szavát. Ha az Újszövetség fényében olvassuk ezt a szakaszat, akkor tulajdonképpen a bennünk működő Szentlélek jelenik meg előttünk, Aki folyamatosan irányít és vezet bennünket. Ám fontos kiemelni a szabad akaratunkat, amely Isten ajándéka számunkra, ezért a jó megtevése rajtunk áll. Viszont, ahogy a Második Törvénykönyvből is kitűnik: ha Isten törvényeihez szabjuk életünket, akkor nem tévedhetünk el az élet útján.
A mai evangéliumban (Lk 10,25-37) az irgalmas szamaritánus jól ismert példabeszédét olvassuk, amelyet egy írástudónak a főparancsra vonatkozó kérdése vezet be. Jézus hasonlata két, egymásra rímelő kérdés között épül fel. Az elején az írástudó azt kérdezi: „De hát ki az én felebarátom?”. A történet végén pedig Jézus visszakérdez: „Ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?”. Mindkét kérdés tulajdonképpen azt kérdezi, hogy ki a felebarát, ki az embertárs. A két kérdés között azonban van egy nagy különbség. Az írástudó azt kérdezi, hogy ki a felebarát, akinek segítséget kell nyújtanunk, aki felé irgalommal és szeretettel kell fordulnunk. Jézus viszont azt kérdezi, hogy ki az a felebarát, aki segítséget nyújt, aki szeretettel fordul a bajbajutottak felé. Az írástudó tehát azt kérdezi, hogy kit tekinthet felebarátjának, Jézus pedig megfordítja a kérdést, és arra kíváncsi, hogy a bajbajutottnak ki volt az igazi felebarátja. Mindkét kérdésre választ ad a történet. Az írástudó kérdésére a felelet így hangzik: a bajbajutott, a rablók által megvert, a szerencsétlenül járt, a magatehetetlen, a segítségre szoruló ember a felebarát. Jézus kérdésére pedig ez volt a válasz: csak az volt igazi felebarátja, aki irgalmasságot gyakorolt vele és gondoskodott gyógyulásáról, tehát a szamaritánus.
A példabeszéd a magyar nyelvben: „irgalmas szamaritánus”, más nyelvekben viszont az „irgalmas” jelző helyett a „jó” szerepel. Például angolul: „good samaritan, olaszul „buon samaritano”. A jóság tágabb fogalom, mint az irgalom. Ha megállunk egy pillanatra és megfigyeljük a szamaritánus gesztusait, akkor megértjük, hogy tulajdonképpen mi a jóság logikája, mi Isten logikája, Aki maga a Jóság. Négy dolgot figyelhetünk meg a szamaritánus viselkedésében: meglátta a szükséget szenvedőt, lehajolt hozzá, felemelte és ellátta, majd további gondoskodásához pénzt hagyott hátra.
A jóság első jellemzője, hogy odafigyel a másikra, és azonnal észreveszi, ha annak szüksége van valamire. Sajnos sokszor az ember csak önmagával törődik, gyakran azzal a téves világnézettel élve, hogy nem kell beavatkozni mások életébe. Ez esetleg addig érvényes, amíg a másik jól van, de ha baj éri, akkor már nem bújhatunk el a szükség elől, segítenünk kell. Ehhez azonban az a szükséges, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk.
A jóság második jellemzője, hogy lehajol a másikhoz, a szükséget szenvedőhöz. Ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy érdeklődik a másik ember iránt. Manapság számtalanszor hangzik el: „Mit érdekel ez engem?”, és más hasonló mondatok. Pedig, amikor emberek sorsáról van szó, akkor nincs helye a közömbösségnek, mint ahogy azt a két szereplőtől láttuk a mai evangéliumban, akik csak úgy elmentek a kifosztott és megvert honfitársuk mellett.
A jóság harmadik jellemzője, hogy felemeli a másikat, segít rajta, szeretettel van iránta. Itt nem kell mindig nagy dolgokra gondolni. A jóság ezen cselekedete lehet egy-egy bátorító szó, esetleg mosoly, egy csokor virág, vagy érdeklődő kérdés, egy beteg testvérünk meglátogatása. Itt jelenik meg az irgalmasság is, amelyet a Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) így fogalmaz: „Az irgalmasság művei a szeretet cselekedetei, amelyek által embertársunk segítségére sietünk testi vagy lelki szükségleteiben”.
Végül a jóság negyedik jellemzője, hogy nagylelkű, nem számítgató, nem nézi az áldozatot, hanem csak a másik embert, akinek szüksége van ránk. A jóságnak egyáltalán nincs ára, megfizethetetlen, ingyenes ajándék. Ez a példabeszéd nem csupán buzdítás az ember számára, hanem tulajdonképpen Jézus saját magáról és a mennyei Atyáról beszélt. Ilyen a mi Istenünk: látja szükségeinket, lehajol hozzánk, felemel, és jóságáért nem kér számlát tőlünk.
Szeretnék még pár szót szólni a választott jelmondatomról is, hiszen úgy érzem, passzol a mai evangéliumhoz. „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9). Ez a szentírási idézet számomra azt jelenti, hogy nem a magam erejéből megyek tovább, hanem Isten az, Aki mindig vezet és irányít a mindennapjaimban. Ha az ember tisztában van a hibáival, gyengeségeivel, és azokat elismeri, akkor lesz képes elfogadni Isten végtelen szeretetét és segítségét.
Egyedül sosem leszünk képesek végigjárni a jóság útját, a mennyország felé vezető utat, de a legnagyobb segítség mindig ott áll mellettünk, és várja, mikor fogadjuk el segítő jobbját. Ámen.
A szentmise végén Eiben Tamás atya szólt a jelenlévőkhöz, aki történelmi eseménynek nevezte a bemutatott első szentmisét, amelyre Nyíracsádon római katolikus részről még nem volt példa. Ezért köszönetet mondott László atyának, hogy megörvendeztette az egyházközséget ezzel a nem mindennapi ünneppel. Majd jókívánságait fejezte ki, kérve számára Isten bőséges áldását a papi szolgálataira és tanulmányaira. Azt kívánta, hogy legyen mindig derűs, tiszta lélekkel szolgálja a rábízottakat, papi élete legyen boldog, szent, másokat életszentségre nevelő, és tapasztalja meg azt az ígéretet, amelyet Jézus Krisztus mondott az apostolainak: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet…, az eljövendő világban pedig örök életet” (Mk 10,29-30).
Végül Tamás atya fiúként virágcsokorral köszöntötte László atya édesanyját mondván: „Egy pap anyja, minden papnak anyja”.
László atya is megköszönte mindenkinek a segítségét, aki hozzájárult a közös ünnepléshez és ahhoz a hét évig tartó úthoz, amely idáig vezette. Családja befogadó közösségre talált Nyíracsádon, mintha mindig is itt éltek volna. Ez a település, mint mondta, mindig is fontos állomása marad az életének, bárhová is helyezi őt a Jóisten.
A szentmise újmisés áldással zárult, majd az ünneplés agapéval folytatódott.
Kovács Ágnes – Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
