A papszentelés mindig szentmise keretében történik. A szentmise a szokásos módon kezdődik, a szentelés csak az evangélium után veszi kezdetét. A szertartás első részében, a szentelés kérése és a szentelendők bemutatása után a szentelő püspök buzdítja a jelölteket, akik ígéretet tesznek a szolgálat hűséges végzésére. Majd pedig a mindenszentek litániájának imádkozásával a földi és a megdicsőült egyház együtt imádkozik a szentelendőkért. A szentelés legfontosabb része, a szentség kiszolgáltatásának lényegi mozzanata az, amikor a püspök, mint apostolutód imádság és kézrátétel által átadja a Krisztustól kapott lelki hatalmat és küldetést. A felszentelés után az új papokra ráadják a stólát, a miseruhát, és kezüket krizmával megkeni a püspök. Azután átadja a kelyhet és a paténát, amely arra emlékezteti a jelenlevőket, hogy a papi szolgálat egyik legfontosabb eleme a szentmise bemutatása.
A kézrátételt megtaláljuk már az ószövetségben, és Jézus nyilvános működése idején is (Lk 13,13). Az egyház a kézrátétel által adja át a lelki hatalmat egy meghatározott küldetés és tisztség betöltéséhez. Már a hét diakónus kiválasztása után az apostolok „imádság közben rájuk tették kezüket” (ApCsel 6,6). Pált és Barnabást is imádság és kézrátétel által küldték az evangélium hirdetésére (13,3). Pál apostol is ugyanígy adja tovább lelki hatalmát tanítványának (2Tim 1,6). Az egyház lassan kétezer éve ugyanezt teszi a papszenteléskor. E szimbólum jelentőségét kiemeli az is, hogy a kézrátétel közben a szentségkiszolgáltató püspök és a jelenlévő egyház csak csendben imádkozik. A püspök fölszentelő kézrátételét követi a jelenlévő papok kézrátétele, amely annak jele, hogy az idősebb testvérek befogadják az új papot az egyházmegye papi közösségébe.
A nyugati egyház hagyománya szerint a felszentelő imádság három részből áll: megemlékezés (anamnézis), Lélekhívás (epiklézis) és közbenjárás.
A felszentelő imádságban a mennyei Atyához fordulunk, abban a hitben, hogy az ő akarata szerint lettek a papok a megváltó Jézus művének a szolgái. Az imádság megemlékező része utal a papság két ószövetségi és egy újszövetségi előképére. A három előkép megvilágítja a papság hármas küldetését. Az imádság a papokat a hetven bölcs férfiúhoz hasonlítja, akik a pusztai vándorláskor segítették Mózest a nép kormányzásában, azután Áron fiaihoz, akik atyjuk segítségére voltak az áldozatbemutatásnál, és végül említi az apostolok segítőtársait, akik a nagy missziós küldetés tevékeny részesei voltak. Mindez összhangban van a II. vatikáni zsinat tanításával, amely kijelenti, hogy a pap, mint a püspök munkatársa részesedik a püspök tanítói, megszentelő és kormányzó tevékenységében (LG 28).
A szentelési imádság legfontosabb része (a „forma”) a következő: „Add meg e szolgáidnak, kérünk, mindenható Atyánk, az áldozópapi méltóságot, és újítsd meg szívük mélyén a szentség Lelkét, hogy tőled, Istentől kapják meg a papságnak ezt a második rendjét, életük pedig legyen az erények példája.” A konszekráló imádság négy dolgot kér tehát a szentelendők számára: az áldozópapi méltóságot, a szentség Lelkének megújítását, a papságnak a második fokozatát, és az erényes életet. A szentségi forma látszólag csak négy kegyelmi adományt kér, de a szentelési imából azt is láthatjuk, hogy más célja is van a Szentlélek által adott kegyelemnek. A legfontosabb az, hogy ez a kegyelem teszi a papokat hasonlóvá Krisztushoz, az egyház Fejéhez és Pásztorához, és teszi alkalmassá őket arra, hogy Krisztusnak, az örök Főpapnak hatékony eszközei legyenek.
Az imádság utolsó részében azért könyörgünk, hogy a szentelés kegyelme segítse a felszentelteket abban, hogy Krisztus és az egyház szándéka szerint teljesítsék hivatásukat. Az egyház szándéka pedig az, hogy „az evangélium igéi a Szentlélek segítségével az ő igehirdetésük által az emberek szívében gyümölcsöt hozzanak”. Az egyház azt is várja, hogy segítségükkel Isten népe „újjászülessék”, az „oltárról táplálékot kapjon”, „a bűnösök kiengesztelődjenek Istennel, és a betegek enyhülést nyerjenek”. A szentelendők engedelmességet ígérnek főpásztoruknak, a püspök pedig imádkozik azért, hogy az új papok vele egységben munkálkodjanak Isten dicsőségére és az egyház javára.
A szentelés után a szentmise a szokott módon folytatódik. Az újonnan fölszenteltek együtt miséznek a szentelő püspökkel. Ez az ő első szentmiséjük, melynek végén közösen adják az áldást mindazokra, akik segítették őket abban, hogy eljussanak a szentelési oltárhoz.
Egyházmegyénkben megható hagyományként van jelen, hogy a szentmise végén az újonnan felszentelt pap áldásban részesíti a főpásztorát, Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspököt és a jelen lévő Bosák Nándor nyugalmazott püspök atyát.
(Forrás: ujember.hu)
Fotó: Archív
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
