„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9). Úgy érzem, hogy nem a magam erejéből megyek tovább, hanem a Jóisten van mögöttem, Ő az, Aki segít. Nem kell aggódni. Gyönge vagyok, sokszor elesek, tisztában vagyok a hibáimmal, de ha mindezt elismerem, csak akkor tudom elfogadni Isten segítségét, Aki ott áll mögöttem és folyamatosan csak arra vár, hogy segíthessen. Ezt jelenti számomra a jelmondatom – vallja Tóth László Gábor, egyházmegyénk diakónusa a pappá szentelése előtti napokban. László jelenleg püspöki titkárként is szolgál az egyházmegyében, diakónusi szolgálatát végzi a debreceni Szent Anna Egyházközségben, hitoktat, és államvizsgára készül a nyíregyházi Szent Atanáz Hittudományi Főiskola pedagógia karán.
Édesapja görögkatolikus pap, és családja abban a nagy örömben részesül, hogy egy hónap leforgása alatt két gyermeküket is pappá szentelik. Lászlót június 25-én Palánki Ferenc megyéspüspök szenteli római katolikus pappá a debreceni Szent Anna-székesegyházban, testvérét Tóth Eleket pedig május 26-án szentelték görögkatolikus pappá Hajdúdorogon. Tóth László Gábor diakónussal a hivatásáról, papi eszményképéről és a nem mindennapi döntéséről, a római rítus szerinti papság választásáról beszélgetünk.
– Már csak néhány nap van a papszentelésig, hogyan éled meg ezt a várakozást?
– Van bennem természetesen izgatottság, de nem amiatt, hogy egy nagy döntést kell meghoznom, mert azt már meghoztam a diakónusszentelés előtt. Hanem inkább amiatt, hogy most fog kicsúcsosodni az eddigi több évnyi készület a papszentelésben.
Már a diakónusszenteléssel is elkötelezi magát az ember egy életállapot mellett, mint az esküvőn a házastársak egymás mellett, akik lemondanak mindenki másról, a papságban pedig elköteleződünk Jézus Krisztus mellett, és lemondunk mindenki másról. Úgy készülünk rá, mint más egy házasságra.
A diakónusszenteléskor már megkaptuk a klerikus státuszt: keresztelhetünk, eskethetünk, cölibátust, az engedelmességet fogadtunk a püspökünknek. A papság szentsége pedig a papszentelésen válik teljessé a krizmával való megkenéskor, a kézrátétellel, amely után már gyóntatást, a szentmise bemutatását is végezhetjük.
– Hol kezdődött az út, amely idáig vezetett? Mikor voltak az első élmények, amely először rámutatott a papi hivatásra?
– 2010. augusztus első hetében vettem részt a római ministránstalálkozón, 13 éves voltam akkor. Azon a nyáron már felvételt nyertem a nyíregyházi Szent Imre Gimnáziumba, de akkor még nem volt meg bennem a papság gondolata. Édesapám mellett gyakran szolgáltam az oltárnál Nyíracsádon mint ministráns. Rómában, a Szent Péter téren jött elsőnek a gondolat, éreztem a vágyat, hogy pap szeretnék lenni. Ezt az élményt fellángolásként éltem meg, mert hazaérkezve már előjöttek azok a gondolatok is, hogy nem biztos, hogy ezt szeretném.
Viszont az élmény nem múlt el nyomtalanul, gyakran vissza-visszatért a gondolat, a vágy a papság iránt. Úgy tudnám ezt érzékeltetni, mint egy folyót, amely miután kiönt, kiszélesedik, visszatér a medrébe és egy ér lesz belőle. Később újra kiönt, és mire visszahúzódik, már egy patak van a helyén, és így tovább.
Ugyanakkor a papi hivatás nehézségeivel is tisztában voltam, hiszen papcsaládban nőttem fel, és voltak olyan helyzetek, amelyek inkább eltántorítottak ettől a gondolattól. Így a tanulmányaim során másfelé orientálódtam, kedveltem a biológiát, a matematikát, neves versenyeken vettem részt. Érdekelt a történelem is, de minél jobban beleástam magam ezekbe a témákba, annál jobban éreztem, hogy ezek csak hobbi szinten érdekelnek… És ekkor jött a folyó, amely ismét kiöntött, de már nem húzódott vissza teljesen. Végül 11. osztályos korom után döntöttem el, hogy pap leszek, a gimnázium utolsó tanévében pedig már tudatosan figyeltem az érzéseimet, gondolataimat, sokat gondolkodtam ezen elhatározásomon. 2015-ben érettségiztem, ezt követően még mindig adtam magamnak időt a döntéshez, és egy tanéven keresztül egy OKJ-s képzésen a kiadványszerkesztéssel ismerkedtem.
– Nem mindennapi döntéssel találkozunk. Édesapád, testvéred görögkatolikus pap, leánytestvéreid közül ketten papnék, és te, megtörve a hagyományt, a papi hivatásod beteljesítéséhez a római katolikus római rítust választottad. Miért?
– Vártam ezt a kérdést. Hatan vagyunk testvérek, három nővérem van, ketten papnék, van egy öcsém, ő teljesen más pályát választott, és egy bátyám, akit május 26-án szenteltek pappá görögkatolikus rítus szerint, engem pedig egy hónappal később június 26-án szentelnek a római rítus szerint.
De nem mondanám ezt hagyománynak, szóval nem igazán törtem meg hagyományt. Az emberek ennél a kérdésnél általában arra szoktak gondolni, hogy gyakran előfordul, hogy a gyermekek a szüleik nyomdokaiba lépnek. Ezért is van, hogy sok papgyerek édesapja hivatását követi, de nem mindenki, mert ekkor is mindig igaz az, hogy Isten az, Aki meghív a papságra, és nem azért lesz valaki pap, mert az apja is az. Ugyanígy sem lesz minden lányból papné, aki papi családból származik.
– Mikor találkoztál először és ismerted meg a római katolikus liturgiát?
– A római liturgiával a Szent Imre Gimnáziumban ismerkedtem meg jobban, hiszen öt évig voltam ott kollégista. A gimnázium katolikus volta miatt, gyakran vettünk részt liturgiákon, volt velünk egy bentlakó atya is, akihez bármikor mehettünk beszélgetésre. Kezdetben a görögkatolikus rítus szerinti papságra gondolata volt meg bennem, de igazán soha nem tudtam magam odaképzelni az oltárhoz édesapám vagy más görögkatolikus atya helyébe. Nagyon szeretem a görög liturgiát, mind a mai napig szeretek néha azon részt venni, imádkozni, csak papként nem tudtam magam odaképzelni. Ez a pályaválasztás előtt állva elég zavarodott érzést váltott ki belőlem. Pap szerettem volna lenni, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy mégsem, mert nem tudtam magam az oltár mellé képzelni.
Aztán 2014. december 15-én, Nyíregyházán, az esti 17.30-kor kezdődő görögkatolikus liturgiában jött a gondolat, az érzés először arra, hogy mi lenne, ha római katolikus pap lennék. Másnap is ugyanezt éreztem, és a római szentmisén azt vettem észre, hogy gond nélkül oda tudtam magam képzelni a pap helyébe az oltárhoz, és akkor elindult a folyamat.
Sok emberrel beszéltem, édesapámmal, testvéreimmel, görög, római papokkal, civil barátaimmal, és leginkább abban erősítettek meg, hogy induljak el ezen az úton, mert a diakónusszentelésig tartó hosszú idő alatt majd letisztul bennem minden.
Ahogy beléptem a szemináriumba, éreztem, hogy a helyemen vagyok. Persze a szemináriumban eltöltött évek alatt is voltak nehezebb időszakok, hullámvölgyek, de mindig ott volt annak bizonyossága, hogy a helyemen vagyok.
A diakónusszentelés előtt is úgy mondtam igent, és most is, hogy teljesen biztos vagyok a döntésemben. Megtaláltam azt az utat, amelyet nekem szánt a Jóisten.
– És a folyó kiszélesedett…
– Igen a folyó egyre szélesebb, és már nem húzódik vissza. Bizonyosság van bennem.
– Komoly döntés előtt átbeszélni, átimádkozni, mérlegelni kell, hogy biztosak legyünk elhatározásunkban.
– Nagyobb döntés előtt mindig oda kell figyelni a jelekre, az érzésekre, feltörő gondolatokra. Főleg akkor, ha ez egy életre szóló, állapotbeli változást jelent az ember életében, akár mint egy házasság, papság, új munkahely, költözés. Fontos, hogy végig figyeljek, átimádkozzam az érzéseket, meghallgassam a hozzám közelebb állók, vagy semleges tanúk véleményét, át kell gondolni a múltat, a jelent, hogy úgy tudjuk teljes bizonyossággal meghozni a lehető legjobb döntést. Nem szabad szerintem elhamarkodottan, mások tanácsa, meghallgatása nélkül dönteni fontosabb kérdésekben.
– Szüleid könnyen elfogadták a döntésedet?
– Helyettük nem beszélhetek, ezért nem is igazán tudom megválaszolni ezt a kérdést, de ahogyan nekem sem volt könnyű rálépni erre az útra, szerintem kezdetben nekik sem volt olyan egyszerű, de mindig tiszteletben tartották azt, amit én szeretnék. Hálás vagyok nekik, nagyon szeretem őket, és elmondhatom, hogy szerintem nekem vannak a legjobb szüleim a világon. Ha visszagondolok, az az ellenállás, ellenvélemény, amely előkerült, szülői aggódás volt, mert féltettek, mi lesz, ha végül nem ez a hivatásom. Mégis engedték, hogy elinduljak ezen az úton, és ahogy látták rajtam, hogy boldog vagyok, megtaláltam a helyemet, azt látom rajtuk, hogy ők is boldogok. A szülő legnagyobb boldogsága, ha a gyermeke boldog.
Ahogy már említettem, nem beszélhetek helyettük, de szerintem ma a szüleim is büszkék arra, hogy két pap fiúk is van, de ugyanúgy büszkék a többi négy testvéremre is, mert nem az a fontos, hogy ki milyen hivatást választ, hanem hogy megtalálja a saját hivatását, melyben boldog.
– A két rítus közötti sarkalatos különbség a családban, és a cölibátusban élés. Lehetőséged lett volna papként a családi életet választani.
– Amikor még nem döntöttem el, hogy merre indulok el, már akkor gondolkodtam a cölibátusról, családos életről, amely, azt gondolom, természetes, hogy felmerül egy egészséges férfi életében.
De leginkább a cölibátusban képzeltem el magam, nem azért, mert nem lennék boldog családosként. Azt érzem, hogy 100 %-ban tudnék boldog lenni a családban, akár civil emberként, akár görögpapként, a cölibátusban pedig 110%-ban. Ezért nekem ez nem volt nehéz kérdés, könnyen rá tudtam lépni erre az útra. Persze nem mindig volt ilyen egyszerű, ezt is át kellett imádkozni, gondolni, megfontolni, átbeszélni, de ma már tudom, hogy ez az én utam.
Minden tekintetben az a fontos, hogy az ember megtalálja a boldogságát. Mindegy melyik utat választja.
– Hat évvel ezelőtt hatan indultatok a szemináriumba, és egyedül maradtál. Az évfolyamtársaid más-más utat választottak. Milyen érzés ez?
„Ha ezren esnek is el melletted, és tízezren jobbod felől, téged akkor sem ér el.” (Zsolt 91,7). Sajnos nagyon nem szerencsés a következő hasonlat, de leginkább úgy tudom elmagyarázni, mintha a csatamezőn állnék, és mellettem esnek el, de én megyek tovább, nem hagyom, hogy ez engem visszarántson.
Hatan kezdtünk a szemináriumban az egyházmegyéből, és én maradtam egyedül. Ha az egész évfolyamot nézzük, az Egri Egyházmegyéből négyen kezdték, hárman maradtak. Ránk nagyon vonatkoznak a zsoltáros szavai.
– A papszentelés előtt állók a Szentírásból egy mondattal, jelmondattal is azonosulnak, amely pajzsként, iránymutatóként, erőként lesz majd jelen hivatásukban.
– „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9). A jelmondatomat az utolsó pillanatban választottam ki a sok közül. Úgy érzem, hogy nem a magam erejéből megyek tovább, hanem mögöttem van a Jóisten, Ő az, Aki segít. Számtalan alkalommal, még gyermekkoromban is megtapasztaltam Isten jelenlétét az életemben, Aki vezetett és most is vezet engem.
Nem kell aggódni. Gyönge vagyok, sokszor elesek, tisztában vagyok a hibáimmal, de ha mindezt elismerem, csak akkor tudom elfogadni Isten segítségét. Ha elfogadom, akkor azt tapasztalom, hogy túlcsorduló mértékkel méri az Ő segítségét, szeretetét. Nekem minden napomat ez a jelmondat hatja át.
– Milyen pap szeretnél lenni?
– Jó pásztor, elérhető szeretnék lenni mindenki számára. A gyónás szentsége nagyon közel áll hozzám. Van, hogy az ember olyan gyónásélménnyel távozik, hogy fizikailag megérzi Isten szeretetét. Olyan pap szeretnék lenni, aki tudja közvetíteni a megbocsátást, Isten irgalmas szeretetét az emberek felé.
– A gyónás viszont érvényes akkor is, ha nem kíséri érzelmi túlfűtöttség. Lehetséges, hogy az embernek ne lángoljon a szíve, amikor kiárad rá Isten kegyelme?
– Ez a szárazság-élmény. Istennek a szeretete, a kegyelme mindig jelen van, csak mi ezt nem mindig érezzük, fogjuk fel. Vannak pillanatok, amikor az ember száraz időszakot él meg, imádkozik, végzi a vallásos gyakorlatát, de nem érez semmit. Ilyenkor tudatosítani kell azt, hogy Isten ettől függetlenül jelen van. Tulajdonképpen a száraz időszak olyan, mintha az embernek üres lenne a szíve, mert belülről tágítja valami, amit mi nem érzékelünk. Ez a valami Isten kegyelme. Van, hogy a gyónáskor azt érzem, hogy egyedül vagyok, a gyónás feszültté tesz, közömbösség, vagy inkább hiányérzet kerít hatalmába, az atya esetleg szigorú volt, senkinek érzem magam. Ezek nem kellemes, pozitív élmények, de tágítják a szívet, és amikor elmúlik a szárazság, akkor a már jóval nagyobb, tágabb szívembe még több szeretetet tudok befogadni. Ezért fontosak a száraz időszakok. Hasonló élményt biztosan mindenki tapasztalt már, a szentek életében is olvashatunk erről. Volt olyan szent, aki éveken keresztül élt lelki szárazságban és úgy érezte, mintha nem is szólna hozzá Isten. Majd, leírása szerint azt tapasztalta, hogy kitágult a szíve és mérhetetlen sok szeretetet kapott Istentől. A kegyelem, a gyónás kegyelme akkor is működik, ha azt mi nem érezzük, és nem biztosan úgy, ahogyan azt mi várjuk.
– A diakónusszenelésed 2021 októberében volt Rómában, jelenleg is ott folytatsz tanulmányokat.
– A 2016/17-as tanévben kezdtem el az első évfolyamatot az Egri Szemináriumban, ott két évig tanultam, majd Palánki Ferenc megyéspüspök atya javaslatára Rómában folytattam tanulmányaimat, ahol eddig három évet töltöttem a Német-Magyar Kollégiumban és a Pápai Gergely Egyetemre jártam. A papszentelés után szeptemberben ismét Róma vár rám, ahol licenciátus képzésen veszek majd részt.
Kovács Ágnes – Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
