Pappá szentelésének 50. évfordulóján hálaadó szentmisére készül Orosz Lőrinc atya, a debreceni Szent Anna-székesegyház volt plébánosa, aki 2017-óta továbbra is aktív lelkipásztori szolgálattal tölti a nyugdíjas éveit a debreceni Homokkerti kápolna szomszédságában. Vasárnaponként szentmiséket mutat be, hétköznap bibliaórákat vezet, sokat olvas, elmélkedik és az őt körülvevő nagy kertben gyümölcsfái nevelgetésével, a kert rendben tartásával egészíti ki napi teendőit.
Lőrinc atya az elmúlt hónapokban megírt életrajzi könyvében számba vette, értékelte az eltelt évtizedeket, megemlítve azon személyeket, eseményeket is, amelyek nagyban meghatározták eddigi életét, lelkipásztori útját.
Lőrinc atya aranymiséje 2022. június 18-án, szombaton este 6 órától lesz a debreceni Szent Anna-székesegyházban.
Az alábbiakban az aranymisés plébánossal beszélgetünk.
– 2017-ben, a nyugdíjas éveim kezdetekor Palánki Ferenc megyéspüspök úr arra biztatott, hogy írjam meg az önéletrajzomat, és az egyházmegye kiadja. Akkor még ódzkodtam attól, hogy a nyilvánosság elé tárjam az életem szakaszait, küzdelmeimet, de itt a Homokkerti kápolna mellett elcsendesedve, sokat imádkozva, olvasva érlelődött bennem a püspök úr javaslata, mígnem megszületett az elhatározás a könyv megírására. Ebben jó példaként állt előttem Fodor András helynök atya, aki az elmúlt évben bemutatott aranymiséjére szintén önéletrajzi kötettel is készült.
Több mint egy fél évig írtam a visszaemlékezésemet, lassan haladt, mert össze kellett szedni az emlékekeimet, eseményeket, élményeket, fotókat a számtalan zarándoklatról, az egyházi eseményekről, ünnepekről.
– Az ember az élete során megáll egy-egy mérföldkőnél, hogy visszatekintsen, értékeljen, és úgy folytassa az útját. Lőrinc atya hogyan élte ezt meg?
– A visszatekintés azt a folyamatosságot adja meg, amelyben az ember rálát a múltjára. Megerősödött bennem, hogy aktív szolgálatom alatt is szerettem az egyházat, amelyhez való hűséget Orosz nagyapámtól örököltem. Szolgáltam különböző helyeken, tettem a dolgom, ahogy bírtam. Úgy gondolom, mind az időt, mind a lehetőséget jól kihasználtam. Ez erősít most is ebben a várakozásomban. Mindezen folyamathoz a sok-sok zarándoklat, szentföldi utazás is eszközöket jelentettek. Semmit nem tettem volna másként, semmit nem bántam meg. Mindig magamra voltam hagyatva és a Jóistenre. A visszaemlékezésemben nem szembesültem azzal, hogy valamit rosszul tettem volna. Minden helyzetből a legtöbbet igyekeztem kihozni. A gondviselés irányította a lépéseimet. Ha nem is ismerhettem édesapámat, mert fogságban meghalt, de éreztem égi segítségét és úgy gondolom, hogy ő imádkozta ki nekem a papi hivatást, hogy elfogadjam és megmaradjak benne.
– „Már gyermekként is én voltam a férfi a családban.” Az életrajzi kötet elején találkozunk ezzel a megfogalmazással, amely élethelyzet hatással volt Lőrinc atya papi szolgálatára is. Tulajdonképpen ez a nehézség a gyermeknek teher, de az ifjúnak, férfinak már tartást ad.
– Szegénység, küzdelem, megpróbáltatások és útkeresések kísérték az életemet. 1942-ben március 28-án születtem, Avilai Szent Teréz szűz és egyháztanító születésnapján, Mezőkovácsházán, amely ekkor Csanád megyéhez tartozott. Hárman voltunk testvérek. Édesapánk 1945-ben Bécsújhelyen orosz fogságba került, és Kamisin városában, a Volga partján halt meg 1946-ban. Korai halála számunkra, gyerekek számára a félárvaságra jutást, édesanyánknak pedig az özvegység keserves 49 évét jelentette. Leánytestvéreim voltak, így otthon nekem kellett elvégezni a férfimunkát. Nem volt egyszerű. Hétköznap mindig dolgoztam, és amikor otthon éppen nem volt feladatom, akkor segédmunkásként vállaltam munkát az építkezéseken. Szerettem futballozni is, amire kevés idő jutott, az olvasásra pedig csak a téli esték adtak alkalmat.
– Általában azok az emberek, akiknek keményebb, nehezebb, küzdelmesebb élet jutott osztályrészül, az életben is szigorúbbak önmagukkal és másokkal szemben is.
– Az idő megy, nem szabad várakozni, lemaradni. XVI. Benedek emeritus pápa életrajzi könyvét olvasom most, aki a keleti birodalom összeomlásakor Mihail Gorbacsovot idézte: „Aki lemarad, azt az élet később megbünteti”. Nagyon szép meglátás, visszaköszönnek a dolgok. Amit tennünk kell, azt nem szabad halogatni, végig kell vinni, így lesz annak eredménye és ezután lehet tervezni. Az egész papi életemet ez határozta meg. Ez minta volt a közösségnek is, akik látták a kemény munka eredményét, a templomfelújításokat stb. Erre kellene tanítani a fiatal papokat is, mert ez is segít a megmaradásban.
– Érettségi után a debreceni Mezőgazdasági és Agrártudományi Egyetemre jelentkezett. Az egyetem egy kitérő időszak volt?
– Anyám azt mondta, hogy mehetek továbbtanulni, de útiköltséget nem tud adni. Nem volt pénzem, ezért tanulnom kellett. Az egyetemi évek is erősítettek, érlelődött a személyiségem, az önállóságom, a döntés, a felelősségérzetem, a komoly gondolkodásom. Az egyetem mindenképpen egy fontos állomás volt a hivatásom érlelődésében. Gyakran kijártam a Nagyerdőre Bibliával a kezemben és olvasgattam. Ezt a Szentírást 1963-ban kaptam ajándékba, és még ma is őrzöm.
– Az Egyetem hallgatójaként a Szent Anna-templomba járt. Milyen emlékei vannak az akkori egyházközségről, a debreceni hitéletről?
– Fiatal egyetemistaként aktívabban nem vettem részt az egyházközség közösségi életében, csak a szentmiséken. Sokan jártak a Szent Anna-templomba, Dévényi Tihamér plébános prédikációját nagyon szerették. A Szent László-templomba is gyakran részt vettem szentmisén. Csapó László és Balogh Imreatyákra emlékszem.
– Megemlíti az életrajzi kötetében azokat, akik mint a papi hivatásának egy-egy útjelzői is lehettek az egyetemi évek alatt. Jelként tekint ezekre az emberekre?
– A kegyelmi élet gyümölcseinek tartom őket, akiket az Úr küldött az utamba. Mohos Ferenc barátommal úgy ismerkedtem meg, hogy a Szent Anna-templom lépcsőjén találkoztam vele a szentmise után, felismertem, hogy ő is az egyetemre jár. Jómódúak voltak. Barátok lettünk, nyáron a családja engem is elvitt nyaralni, kirándulni. Sok szép élményt éltünk át együtt. Rajta keresztül ismertem meg Wolfinau Magdolnát, aki a tanulmányi osztályon dolgozott, és titokban imákat gépelt. Emiatt ki is tették az egyetemről. A mai napig őrzök néhány imádságot, amit tőle kaptam.
– Az egyetem elvégzése után rövid ideig dolgozott a szakmájában, mígnem a Battonyán káplánkodó barátja, Katona Nándor atya a következő szentírási mondat elé állította: „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára” (Lk 9,62). Ekkor döntötte el, hogy papi pályára lép?
– Nándor atya kinyitotta a Szentírást és mondta, hogy olvassam el. Ő 1956-ban káplánként szolgált Mezőkovácsházán, ott jó kapcsolat alakult ki köztünk, majd Szegedre helyezték. Amikor meglátogattam, Battonyán volt káplán, és segített a döntésben.
– Mikortól érlelődött a papi hivatás gondolata?
– Öt éves korom óta. Az áldoztató rácsnál, egy nyíláson keresztül láttam a tabernákulumot, és tudtam, hogy ott lakik Jézus, és már akkor mondtam Neki, hogy „Itt vagyok.” Ez volt az első élményem. Majd negyedikes gimnazista lehettem, amikor egyszer, kinézve a tanterem ablakán, megláttam a templomtornyot. Akkor is gondoltam a papi hivatásra. De sokáig az a gondolat nyugtalanított, hogy ez csak egy menekülés lenne, mivel máshová nem vennének fel. Ezért volt fontos számomra, hogy szerezzek máshol diplomát.
Édesanyám nehezen békült ki a döntésemmel. Amikor otthagytam a Termelőszövetkezetet, mondogatták neki a Tsz-ben: „Hogy engedheti meg, hogy a fia egy ilyen nagydarab kenyeret eldobjon?” Jó fizetésem volt, 2500 Ft-ot kerestem 1964-ben. Az akkor jó pénz volt. Meg is becsültek, jó volt a kapcsolatom a vezetőséggel, de nem találtam a helyem, dönteni kellett, és meg mertem ezt lépni 25 éves koromban. Nem a fizetés számított. Rövidesen jelentkeztem a szegedi szemináriumba. Ebbéli döntésemen egyesek csodálkoztak, nem helyeselték, mások viszont igazat adtak nekem. Így „érettebb döntést” hozhattam.
Édesanyám ezzel a tanáccsal engedett utamra: „Ha odaálltál, akkor maradj is ott!” Ezzel elfordult, és elindult dolgozni.
– „Maradj is ott.” Édesanyja ebben megfogalmazta a legfontosabbat, a hivatásban való megmaradás fontosságát.
– Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott beszédében alapvetően fontos felhívás a maradjatok meg szeretetemben parancs. Nehéz örökségként hatott ez a tanítványokra, hiszen csak Jánost járta át teljes valóságában, mert ő ott is maradt a kereszt alatt a végsőkig. Ez jelzi János egész élettörténetét a legelső találkozástól kezdve.
Miután Keresztelő János rámutat a Bárányra, János Andrással együtt követi Jézust és kérdezik „Rabbi, hol laksz?” Hol tartózkodsz? Elmentek és meglátták, és aznap nála maradtak. Követni és maradni, Jánosnál ezek a hivatás és a keresztény élet igéit jelentik. Ennek az üzenetnek minden időben el kell érnie az Úr minden tanítványát, ennek bennünk is testet kell öltenie. János életében a maradás konkrétan kifejezi a tanítvány érett, szilárd kapcsolatát a mesterrel. Ha a követés fáradozást jelent, akkor a maradás a szeretet művészete. Amikor két szerető fél megszilárdította kapcsolatát, akkor egymásban maradnak, mivel a szeretetkapcsolat éretté válik. Amikor ez bekövetkezik, a tanítvány igazságban jár az Úr előtt és elnyeri a szabadságot. Jézus mondta: „Ha megmaradtok tanításomban, … megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,31-32).
– Követni és maradni belső szigort, önfegyelmet igényel. Ezzel a következetességgel találkozott a szegedi szemináriumi évek alatt is, amely abban is megmutatkozott, hogy akit nem találtak alkalmasnak a papi pályára, azt eltanácsolták.
– Fila Béla dogmatika tanár 1967-ben érkezett haza Rómából, és prefektusnak nevezték ki a szegedi szemináriumba. Tele volt lendülettel, fegyelemmel, kreativitással, de nem tűrte a lazaságot. Az én évfolyamomban 17 fővel kezdtük a szemináriumot és abból csak öt főt szenteltek fel. Szedett-vedett társaság volt, és én is azt mondtam egyik-másik szeminarista társamra, ha őket felszentelik, én nem leszek pap. Okosak, de éretlenek, nem a papi pályára valók voltak. Nagyon szerettem Fila Béla atyát, a lendületes, becsületes, igazságos munkáját, jó látásmódja volt, meglátta ki az, aki nem oda való. Ezért furcsa a mai világban, hogy olyan jelentkezőt is felvesznek a szemináriumba, akiről tudván tudják, hogy nem papnak való. Fila Béla atya igyekezett ezt a tudomásukra hozni, de az Állami Egyházügyi Hivatal nem nézte jó szemmel az ő módszereit, ezért nem sokáig maradhatott a szeminárium tanára.
– Ezzel a ténnyel 26 évnyi debreceni szolgálata alatt is szembesült. Ebben az időszakban 19 káplán fordult meg a Szent Anna Plébánián, de közülük heten elhagyták a papi hivatását. Hogyan éli meg ezt egy plébános?
– Átmenetileg fáj. Volt olyan káplán, aki úgy távozott, hogy még csak el sem köszönt tőlem. Egyik vasárnap két mise között költözött ki, észre sem vettük. Ilyen is van. Sokan azért is hagyják el a hivatásukat, mert nem látnak papi eszményképet, olyan papot, akihez hasonlóvá szeretnének válni.
– Milyen egy papi eszménykép?
– A Jézussal való kapcsolata legyen látható, érezhető, szeressen imádkozni, ne szégyellje a hitét, állja meg a helyét a teológia tudományban is, szeresse az egyházat és benne a híveket. Ha egy plébános nem az, aminek lennie kell, akkor nem marad ott a káplán. Ha nincs előtte példa, akkor nem bírja megharcolni a magány nehézségét, mert a pap magára marad. Ha pedig olyan a plébános, amilyennek lennie kell, akkor a fiatal káplánban nem volt elég érettség.
– Lőrinc atya káplánként is belevetette magát a munkába. Könyvében ír erről a lendületről. Teljes erővel, lelkesedéssel indult el a hivatásában. A nyári táborozásokat még a saját költségein is megvalósította.
– Az élet hozta a feladatot. Szívesen foglalkoztam volna egyetemistákkal is, de az általános iskolások és a középiskolások után kellett járni, így nem maradt idő, energia más közösségre. Mindig azt végeztem, amire szükség volt.
– Igazán elszánt volt. Káplános éveiben Mórahalmon a „Gyere hittanra. Várlak!” meghívást 250 példányban gépelte le és küldte el postán a gyerekeknek, nem számolva a következményekkel.
– 1 Ft-os bélyeggel küldtem el a gyerekeknek a postán, meg is volt belőle a baj, behívattak az Egyházügyi Hivatalhoz, felelősségre vontak, mondván, hogy képzelek ilyet. Mert csak hat példányt engedélyeztek volna, nem pedig 250-et, ezt még a postások is sokallták. Ijesztgettek, hogy kikészítenek, elmarasztaló cikket írnak rólam a megyei napilapban. Előtte bementem Udvardi püspök úrhoz, aki erre így reagált: „Maga is kibír egy hátbavágást!”. Ekkor megnyugodtam.
Szép gyümölcsöket termett a kitartó munka. 1974-ben Mórahalmon egyszerre 354 fiatal bérmálkozott. Előtte évekig nem volt bérmálás a településen. Nagy feladat volt őket felkészíteni. A bérmálási szentmisén tele volt bérmaszülőkkel, családokkal a templomkert, összesen mintegy 1500 hívő volt jelen azon a szentmisén.
– Megmaradtak az egyházközségben a bérmálkozók abban az időben? Ma azt mondják, a fiatalok kibérmálkoznak, vagyis utána már nem járnak a szentmisékre.
– Ez érdekes, négy évig szolgáltam Mórahalmon, addig jártak templomba, de az utódom már nem tudta őket megtartani. Utána a Szegedi Dómban is ugyanezt tapasztaltam.
– Mivel tartotta ott őket?
– A rendszeres gyónásra, áldozásra mindig a közösségben készültünk fel. Ha nem marad közösségben a fiatal, akkor kibérmálkozik az egyházból.
– 1991-ben a debreceni Szent Anna Főplébániára nevezték ki plébánosnak, amely utolsó és egyben legmeghatározóbb állmása volt papi hivatásának. A Szeged-Csanádi Egyházmegye papjaként érkezett, és ’93-ban, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megalapításakor az új egyházmegye papja lett, a templomot székesegyházi rangra emelték.
– 1991-ben az elődöm az orgonaépítéssel nem tudott mit kezdeni, a püspök úr rám bízta ezt a feladatot. Az új egyházmegye megalapításakor visszamehettem volna Szegedre, de Bosák püspök is, és a feladatok is marasztaltak. Ideérkezésemkor egy történelmi eseménynek, Szent II. János Pál pápa debreceni látogatásának is részese lehettem, igaz a szervezésben nem vettem részt, mert nem sokkal azelőtt kaptam meg a dispozíciómat Debrecenbe.
Számtalan jeles esemény, kezdeményezés látott napvilágot itteni szolgálatom idején egy termékeny időszak részeként. Beindítottam a hároméves, hat féléves hitoktatóképzőt, amelyet 15 éven keresztül 103 fő végzett el. Komoly tantárgyakból, vizsgákon kellett megfelelni a hallgatóknak, még Bosák Nándor püspök atya is vizsgáztatott. Ez egy országos hálózat része volt. Újraindítottuk a Katolikus Figyelőt, amely azóta is évente négy alkalommal jelenik meg. Debreceni szolgálatomban megélt élményeimről hosszan írok az önéletrajzi kötetemben, amelyet bárki elolvashat.
– A kötet végén gondolatokat fogalmaz meg a múltról, jelenről, jövőről.
– Múlt:Mindenki szeret nosztalgiázni, de az baj, ha valaki a múltba menekül. A múltból okulni, tanulni kell, azt megváltoztatni nem lehet, de arra kell építeni, mert minden körülmény között fontosak a gyökerek.
Jelen: Fontos észrevenni, minek van itt az ideje, mert hamar a múlté lesz a pillanat. Az idő ajándék az ember számára, de a realitásban kell élni, mert a jövő nem a miénk, a múlt pedig nem tér vissza. Jól kell sáfárkodni a lehetőséggel, az idővel, és nem szabad várni, ha
vetni kell.
Jövő: Ember tervez, Isten végez. Várjuk a jövőt, mert az élet teljességét várjuk, azt az állapotot, amit nem árnyékol be semmi. Mindig ezzel kezdjük a napot: van jövőnk!
Az életrajzi kötetének elején a nehéz gyermekkoráról ír, befejező gondolataiban életének mintegy keretet adva szintén visszatér édesanyja alakja, annak mosolya, amelyet örök emlékként őriz. Mert az ember lélekben mindig visszatér oda, ahonnan elindult:
– Az én édesanyám mosolya igazi volt és őszinte, mélyről jövő. Tartalmas életének gyümölcse és jósága nyilvánult meg arcán. Amikor gimnazista voltam, és vasárnap reggel a 8-as misére készültem, ünneplőbe öltöztem, kikísért az utcára, nézett utánam, és mosolygott. Elköszöntem, és visszanéztem. Akkor különösebben nem tűnt fel, de máig kísér, és érzem, hogy a mosolya útravaló. Idővel hol tisztábban, hol halványulva, így áll előttem. Szeretek visszanézni oda, ahol akkor állt, mert őt látom ott. Őt, aki most áll és vár az ég kapujában. Igen, ezt a tiszta, becsületes, őszinte mosolyt őrzöm és szeretem.
| Életút: |
| Orosz Lőrinc született: Mezőkovácsházán, 1942. márc. 28-án Szentelték: Szeged, 1972. jún. 15-én |
| Káplán: Mórahalom, 1972-1975; Domaszék, 1975-1977; Szeged-Belváros, 1977-1986; Plébános: Mórahalom, 1986-1988; Földeák, 1988-1991; Debrecen, Szent Anna-székesegyház 1991-2017 Homokkerti, Magyarok Nagyasszonya-kápolna, nyugállományban, kisegítő lelkész 2017-től |
| Címek, kinevezések: Pro Communitate Christiana-díj – 2015; Pápai káplán – 2016; Aranydiploma, Debreceni Egyetem Agrártudományi Kar – 2016. |
Kovács Ágnes
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
