Az újfehértói KOSZISZ Szent István Gimnázium és Technikum egyik 11. osztályos diákja vagyok. Néhány napja felkértek arra, hogy írjak a Kolping újságnak egy cikket, melyben megosztom a véleményemet az ukrán-orosz háborúról, továbbá bemutatom az önkéntes munka fontosságát, és hogy hogyan viszonyulok ehhez.
Elsősorban szeretnék a háborúról pár gondolatot írni. Elszomorító, hogy a mai világban egy ilyen eset megtörténhet. Nehezen tudom megérteni, hogy néhány embernek miért a háborúra esik a választása, hiszen sokan mondhatják ezt egy könnyebbik útnak, de véleményem szerint nem ez a helyes döntés. Szörnyű hallani a híreket a különféle háborús helyszínekről, az okozott károkról, az elhunytakról és a sok menekült emberről, akik otthagyták a háború előtt biztonságot nyújtó otthonukat, esetleg a rokonaikat, barátaikat. Sajnos a menekültek egy része más országok és azok lakosainak segítségére szorulnak, hiszen vannak, akik nem tudják, hogy mit hoz majd a következő nap, lesz-e mit enniük, lesz-e meleg hely, ahol aludhatnak, és tudnak-e majd a továbbiakban is gondoskodni a családjukról. Emiatt fontos, hogy minél többet segítsünk ezeken az embereken, mert a nemzetiségen kívül nem különböznek tőlünk, ugyanolyan emberi lények, mint mi vagyunk.
Napokkal ezelőtt én is részt vehettem egy, az újfehértói Juhász Imre római katolikus plébános által szervezett önkéntes munkán. Nem gondolkodtam sokat, ahogy lehetett, jelentkeztem rá, mert élvezek hasonló feladatokat csinálni.
A helyszín a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász intézménye volt Nyíregyházán. Négyen mentünk a gimnáziumból, egy osztálytársam és két alsóbb éves diák. Egészen meglepődtem, amikor beléptem az épületbe, hiszen a terület nagy részét különféle dolgok foglalták el. Rendezett sorokban álltak az ételek, a plafonról ruhák lógtak le, a sarokban temérdek pléd foglalt egymáson helyet, emellett mindenfelé dobozok halmát lehetett még látni. Két kedves ember fogadott minket, és néhány perc múlva nekiálltunk a munkának. A feladat 50 élelmiszercsomag elkészítése volt, ami így elsőre nem tűnik nehéznek, de a valóságban egyáltalán nem könnyű. Nagyszerű volt a hangulat, mindenki nagyon szorgosan dolgozott, ezáltal nem vett sok időt igénybe a munka. Hálás vagyok azért, mert tudom, hogy segíthettem az ottani dolgozóknak és a határra érkező embereknek is.
Véleményem szerint az ilyen munka képes arra, hogy kikapcsolja az agyunkat a mindennapok gondjai elől. Rájövünk, hogy a mi kis kényelmes életünk nem mindenki számára adatott meg, így háttérbe szorulnak a kicsinyes gondjaink, persze, elhiszem és tudom is, hogy vannak kivételek.
Számos olyan civil vagy állami szervezet létezik, amely segítségnyújtással foglalkozik, emellett különféle változatai vannak a rászorulók megsegítésének, így könnyen meg tudjuk találni azt a módot, amely által mi is hozzájárulhatunk ezekhez. Szeretnék mindenkit arra bátorítani, hogy ne futamodjon meg az önkéntes munkától, hiszen egy ember egy vagy akár több napját tehetjük szebbé. Gondoljunk csak bele, milyen jó érzés, amikor nekünk segít valaki, legyen az egy házi feladat, munkával kapcsolatos ügy, vagy csak egy általános hétköznapi dolog. Nem lenne jó dolog, ha ezt az érzést mások is meg tudnák tapasztalni?
Képzeljük el azt, hogy a Földön élő összes olyan ember, aki megteheti, segíti a hátrányos helyzetű társait. Mennyivel szebb és jobb világ fogalmát ismernénk, hiszen nem lennének szegények, nem kellene senkinek sem azon aggódnia, hogy mit fog enni, és az emberiség nem lenne ennyire irigy és énközpontú.
Ám nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is tudunk segíteni. Ha a mostani háborús helyzetre gondolunk, akkor biztosan akad körülöttünk legalább egy olyan menekült ember, akivel ha nem is tudunk beszélni, egyszerűen csak rámosolyoghatunk. Nem tudhatjuk, hogy az a bizonyos személy mikor láthatott utoljára egy mosolyt és mennyit jelenthet neki egy újabb. Ne feledkezzünk meg az imáról sem, hiszen hatalmas ereje van. Úgy gondolom, hogy ezt akár az összes ember meg tudja tenni. Tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik, a többit pedig bízzuk Istenre!
Végezetül tegyük fel magunknak azt a kérdést, hogy mi hogyan nyújthatunk másoknak segítséget, és ne féljünk valóra váltani a tervünket! Legyünk hálásak minden nap a jólétünkért, és cselekedjünk, hogy mások se szűkölködjenek!
,, A király így felel: Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40)
Szabó Zsófia Boglárka
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-nyíregyházi Egyházmegye
