Az emmauszi tanítványok. (Lk 24,13-35)
„Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. 29De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. „Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.”
Elmélkedés
A húsvéti ünnepek körében felidéztük az Utolsó vacsora emlékét, és megünnepeltük az Eucharisztia alapítását. Jézus ebbe a szent cselekménybe – a szentmisébe – rejtette bele életét, értünk vállalt halálát és föltámadását, hogy velünk maradjon, hogy útitársunk legyen és tápláljon minket életünk útján. Ezt a gazdagságot foglalja össze a Világosság Rózsafüzér ötödik titka: „Aki az Eucharisztiában nekünk adta önmagát”.
Az Emmauszba hazafelé tartó két tanítvány nagyon hasonlít hozzánk. Lelkesen csatlakoztak Jézushoz, hallgatták tanításait, örültek csodáinak …, de amikor az események más irányt vettek, Jézus a keresztutat járta, és meghalt a kereszten, amikor nem az ő várakozásaik szerint történtek a dolgok, szomorúan, csalódottan hagyják el Jeruzsálemet, mennek vissza falujukba.
Ezen az úton, ebben a lelki állapotukban csatlakozik hozzájuk a feltámadt Krisztus. Szóba elegyedik velük, meghallgatja, őket kérdez és magyaráz, és a két szomorú ember lelke ismét fényesedik. Amikor pedig asztalhoz ülnek, és Jézus a kezébe veszi a kenyeret, fölismerik, hogy az élő Krisztus volt az útitársuk. Rögtön vissza is mennek a társaikhoz, hogy megosszák vélük örömüket.
Mi is az emmauszi utat járjuk… Jézushoz kapcsoltuk életünket, Krisztus követői vagyunk, de ez az út nem olyan sima, nem olyan könnyű, mint ahogy mi elgondoltuk … Akadályok, próbatételek kísérik utunkat, elfáradunk és besötétedik körülöttünk a világ. Jézus azonban ezen az úton is velünk van, útitársunk még akkor is, ha a szemünk elhomályosodik, amikor az élet hamis fényei félrevezetnek bennünket.
Szent II. János Pál pápa azt Írta: Amikor a Rózsafüzért imádkozzuk, Mária iskolájába iratkozunk, hogy fölismerjük, és megtanuljuk követni Krisztust, aki köztünk maradt az Eucharisztiában, hogy útitársunk és lelki táplálékunk legyen.
Életünk emmauszi útján biztos útmutatónk Mária és az ő Rózsafűzére. Napról napra ajkunkra vesszük az imádság szavait. A Szentírás szavai, az imádkozó Egyház fohászai ezek, így kísér bennünket Krisztus. Gyógyítja sebeinket, nyitogatja szemünket, melengeti lelkünket, hogy fölismerjük Őt az Eucharisztiában.
Imádkozzál értünk Istennek szent Anyja, hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire.
Bosák Nándor nyugalmazott püspök
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
