„… ott álltam, kezemben két szatyorral, mellettem a lányaim, szemük tele könnyel, félelemmel, szívem kétségbeesetten üvölt, tiltakozik, retteg….
Előttem az országhatár, mögöttem az életem, az otthonom, a hazám….”
A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász szervezet önkéntesei is szinte éjt nappallá téve, megállás nélkül segítik az ukrán háború elől menekülő embereket. Az utóbbi hetekben a karitász központi raktárában volt szükség sok segítségre, a szendvicskészítés, az adományok válogatása, elszállítása a határhoz minden napos feladatot adott 8-10 önkéntesnek. Az egyházközségekből hívek, fiatalok, lelkipásztorok is sokan felajánlották segítségüket.
Pávlicz Teréz Őrtilosról érkezett és két hetet töltött az egyházmegyei karitászközpontban. Ezúton is hálásan köszönjük áldozatos munkáját, életét kísérje Isten áldása!
Az alábbiakban Pávlicz Teréz önkéntes gondolatait olvashatjuk:
Abban a nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hogy saját bőrömön nem tapasztaltam meg a háború szörnyűségeit. De anno, a 90-es években hallottam, mikor Jugoszláviában szóltak a szirénák, zúgtak a repülők, s láttam, ahogyan a légi riadók hangjára sorban aludtak ki a horvát települések fényei, s emlékszem, hogy egy-egy nagyobb robbanás hatására zörögtek az ablakok, mi kiszaladtunk az utcára, és féltünk. Nálunk béke volt, és mi éltünk tovább, szokásosan. Akkor is adakoztam a háborús menekültek megsegítésére, utaltam pénzt, megveregettem a vállam, aztán dolgoztam, hajtottam tovább.
S most újra egy háború….
Küldtem az sms-eket sorban, hol ide, hol oda, vásároltam élelmiszert, gyerekdolgokat, összeraktam a felesleges, kinőtt ruhákat, felhalmozott ágyneműt és törölközőket, mindent adtam, amim volt bőven, s ami pótolható.
Aztán egyik reggel tisztán láttam: „ … ott álltam, kezemben két szatyorral, mellettem a lányaim, szemük tele könnyel, félelemmel, szívem kétségbeesetten üvölt, tiltakozik, retteg….
Előttem az országhatár, mögöttem az életem, az otthonom, a hazám….”
Ettől kezdve valami olyat szerettem volna adni, ami nem pótolható, s amit csak én adhatok a magam nevében. Az IDŐmre esett a választás. (Soha nem kaphatom vissza, a legdrágábbak egyike, mert meg nem vehető, meg nem toldható, de ajándékozható.)
S mielőtt ismét sikerült volna elaltatni a lelkiismeretem, egy kedves barátom javaslatára megkerestem Borit, Mária-utas zarándoktársamat, aki karitászosként segített nekem. Általa kerültem a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász központi raktárába.
Az első pár nap „semmit nem csinálok” csalódása után helyre kellett tennem magamat. A határhoz szerettem volna kerülni, (mondogattam is magamban a bibliai idézetet: „Ne ezt, hanem Barabást!” J), s akartam reggeltől estig, estétől reggelig tenni-tenni-tenni valami hasznosat. Megtanulni profin segíteni, szeretni őket, hogy érezzék azt a hatalmas együttérzést, ami bennünk van irántuk.
De a Nagy Rendező másképp gondolkodott. (Alázat, Teca! Alázat! Az arra alkalmasabbakra van bízva, hogy megváltsák a határnál a világot!) Szervezett háttér nélkül nincs erős frontvonal. Elfogadtam, hogy nekem a háttérmunkában kell erősnek lennem. (Pedig mennyire nagyon szerettem volna elől csillogni…) Tettem, amit tudtam, amit rám bíztak, s azt a jobbnál egy kicsit jobban akartam csinálni. Szerettem volna többet, még többet adni magamból ezalatt a röpke két hét alatt… De bizonyára, mint mindennek, a korlátoknak is megvolt az oka.
A munka, az csak munka volt; éppen amit kellett, azt tettem; ki-, vagy berakodás a kocsikba, pakolás, szendvicskészítés, ruhaválogatás, élelmiszerek osztályozása, csoportosítása, csomagok széthordása… de végül mindegy is, hogy mi volt a tennivaló, örömmel tettem, a hozzáállásomba próbáltam minden szeretetemet belepakolni. Igyekeztem mosolyt, jókedvet és nevetést lopni a napokba, remélem sikerrel.
Új volt számomra karitász csoportok önkéntes, de rendszeres segítségnyújtása. Remek, értékes emberek ők. Kicsit kakukktojásként léteztem köztük az én egyszeri röpke kéthetes önkénteskedésemmel. Nem, nem én vagyok a nagyszerű, ők azok! Ők a bázis, övék az őszinte elismerésem, tiszteletem, akik rendszeres, folyamatos segítséget nyújtanak szükség idején.
S azt hiszem, igazságtalan lennék, ha nem említeném meg Gertrúdot és Ferit, akiket itt ismertem meg, s akikkel a közös munka mellett a lelkünk csücske is összeért, akárcsak Boriéval, aki erre az időre önzetlenül befogadott az otthonába.
Nagyon remek emberek vagytok karitászosok!
A Jóisten hordozzon mindannyiunkat a tenyerén!
Pávlicz Teréz – Őrtilos
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
