Milyen az élet a halál után, milyen a mennyország gazdagsága? – Bagyinszki Ágoston ferences szerzetespap az Egyháznak a végső beteljesedésről alkotott víziójáról beszélt nagyböjti elmélkedéssorozatának záró alkalmán a debreceni Szent Anna-székesegyházban – 2. rész

A debreceni Szent Anna-székesegyházban virágvasárnap, nagyhétfőn és nagykedden az esti szentmisében nagyböjti prédikációsorozatot tartott dr. Bagyinszki Ágoston ferences szerzetespap, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektorhelyettese, tanszékvezető tanára. Előadásának címe: „Tisztára mosták lelkük köntösét Szent Véredben – Húsvéti katekézis az emberi lélekről és lelkünk gondozásának szükségességéről, módjáról.

Ágoston atya 1. és 2. napi elmélkedésének összefoglalóját ITT olvashatjuk.

Ritkán beszélünk a lélek kérdéséről, nehezen találjuk a szavakat, ha a lélekről kell beszélni. Ebben segített Bagyinszki Ágoston atya a lélekről szóló katekézisében. Az emberek gyakran felteszik a kérdést: Van-e élet a halál után? Keresztény hitünk szerint igen, de nem tudjuk milyen is az az élet. A triduum harmadik napján, nagykedden arról szólt a katekézis, hogy e kérdéskörben mi az egyház víziója, mi segít abban, hogy ha értelmünkkel nem is tudjuk ezt felfogni, megsejtsük, megérezzük.

Ágoston atya felidézte, hogy a különböző nagy vallásoknak „halottas könyvei” vannak. Az adott vallás követői ebből várnak eligazítást, hogy mit is tegyen az elhunyt, amikor át kell haladnia azon a szűk kapun. Nekünk, keresztényeknek nincs ilyen könyvünk. Ágoston atya az Újszövetségnek egy pontját hasonlította ahhoz, ami másoknak a halottas könyvet jelenti, ez pedig Jézus búcsúbeszéde, amelyet a nagycsütörtök esti liturgiában olvasnak fel. „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6) mondja Jézus. Ez az a mondat a mi hitünkben kiváltja más vallások halottas könyveit.  

Jézus arra hív meg bennünket, hogy teljesen bízzuk rá magunkat, ne akarjunk okosak, jól informáltak lenni, hanem Őt követve, tanítványaiként, benne szemlélve az igazságot, a vele való közösségben felfedezve az életet keressük azt, ami az ígéret szerint ránk vár. Az egyház víziója a megdicsőülésünkről szól. Testben, lélekben elváltozva ott leszünk ebben a boldog beteljesedésben. Ezért imádkozunk a jó halál kegyelméért, a tisztuló holt lelkek enyhüléséért. Ősi imádságos gyakorlataink ezek, amelyek egyúttal teológiáról is szólnak – fogalmazott a szónok, majd arról beszélt, hogyan nézzünk elébe saját halálunk kiismerhetetlen távlatainak:

„Nézzünk rá, mit is jelent az egyház tanítása szerint számunka a beteljesedés, mint közösségi esemény, és mint az egyéni történetünknek az útja. A kinyilatkoztatásban gyökerező keresztény hit a végső beteljesedést, a világegyetem egyfajta célba ékezését olyan átalakulásként vizionálja, amely egyfelől az Atya szándéka szerint, Lélek erejében új égről és új földről szól.

A végidőkről úgy gondolkodunk, hogy az semmiben sem lesz kevesebb, mint amit mi a teremtés művében ajándékba kaptunk. Nem teljesességgel elképzelhető módon, meghaladva a képzeletünk korlátait, Krisztus húsvétja nyomán a Szentlélekben új eget és új földet kapunk ajándékba. Egy megújult teremtésként gondolunk arra, ami ránk vár.

Ezen belül kaptunk mi mindannyian meghívást arra, hogy ott legyünk a megdicsőültek között. Ez a megújult világ tehát egyrészt folytatása a jelenleginek, másrészt pedig mindaz, ami a jelenlegiben hiányosság, és a bűn következményeként szenvedést okoz, mögöttünk marad. Olyan eleven módon kerülünk közösségbe Isten által egymással is, amiről a mai gondolatvilágunkban alig-alig tudunk beszélni.

Ágoston atya visszautalt az előző napok elmélkedéseire, amikor arról beszélt, hogy az embert kettőségben egyöntetű teremtményként látjuk, mert a hitünk a test és lélek bensőséges egységéről beszél. Isten gondolata szerint az ember személyére kerül a hangsúly, akivel Ő kapcsolatban áll, akit létbe szólított, és akit szeretne a megváltás nyomán megdicsőíteni. Ezután azt fejtette ki, hogy ennek a víziónak az aranyszínek mellett van egy fekete foltja is a gonosz jelenléte:

Isten nem kényszerít bele minket az örök boldogságba, még úgy sem, ha az ember szíve mélyén ott van az örök boldogság iránti vágy. Hanem tisztelve a szabadságunkat, még az elutasítást is felvállalja azért, hogy a szeretet módján kapcsolódhassunk hozzá, szabadon léphessünk be a Vele való kapcsolatba.

Istent véglegesen is ki lehet parancsolni az életünkből. A bűn lényege, hogy nemet mondunk a szeretetre szóló isteni meghívására. Ilyen módon beszélünk pokolról, a kárhozat lehetőségéről.

Dante az Isteni színjátékban irodalmi eszközökkel megfesti a végső beteljesedés képét, és még a pokol felett is kibetűzi a feliratot: „fecemi’l primo Amore”, amely azt jelenti, hogy még ez is az Ősszeretet, a mérhetetlenül irgalmas isteni jóság műve.  A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) a II. Vatikáni Zsinat szavaival méltatja a beteljesedés eme víziójának a nagyszerűségét: „Az emberi nemmel együtt az egész világ is, mely bensőségesen kapcsolódik az emberhez, által halad a célja felé, ott majd tökéletesen helyre áll Krisztusban.” Sőt, a beteljesedés több lesz, mint a kezdet. Intenzívebb közösségbe kerülhetünk Istennel, mint az üdvösségtörténet kezdetén.

Milyen a mennyország gazdagsága? Ágoston atya erre a kérdésre különböző szerzők emelkedéséből hozott három gondolatot, amelyekkel az Anyaszentegyház azonosulni tud: „Egyrészt azt mondják, hogy az ember megdicsőülése által nyeri el a maga teljes önazonosságát. Ráfogunk találni Istennek aránk vonatkozó eredeti gondolatára, ez az új teremtés minket is átformál. Sokszor azért háborog a szívünk, mert nem Isten gondolatai szerint éljük az életünket.

Másodszor ott lesz az Istennel, embertársunkkal, önmagunkkal való kiengesztelődésnek a gazdag élménye. Ennek hiánya is sokféleképpen terheli az életünket. A beteljesülés azt ígéri, hogy mindennek megoldása lesz Krisztusban. Kiszabadulunk az életünket megnyomorító érdekkapcsolatokból, az individualizmusunknak, az öntörvényűségünknek a csapdájából, és olyan módon éljük meg közösségi összetartozásunkat, amely most éppen csak hogy megsejthető. Végül, az Istenhez fűződő kapcsolat soha korábban nem tapasztalat tejességben valósul meg. 

Úgy is mondhatnánk, töredékes élményeket szerezhetünk arról, hogy mit jelenthet misztikus imaéletet élni: amikor nemcsak hogy letudjuk az imádságos kötelezettségünket, hanem életünk egy-egy ritka pillanatában igazán megvalósul az imádság a lelkünk mélyén, és már nem kérünk, hanem hálát adunk, és dicsőítésbe fordul mondanivalónk Isten felé.

Emellett a beteljesedésről szóló közösségi tabló mellett az egyház arról is tanít, hogy lesz egy egyéni útja annak, ahogy a halált megtapasztaljuk, és ahogy a halál után Krisztussal találkozhatunk. Ezt hívjuk individuális vagy egyéni eszkatalógiának. Ilyen ételemben mintha kétségbeeséssel beszélnénk arról, hogy mit fog jelenteni a célba érkezés.

Mit is jelent az, amikor a halál után a lelkünk elszakad a testünktől, bizonyos átmeneti állapotot él meg? A testétől elvált lélek az egyház tanítása szerint átesik egy külön ítéleten, és amellett hogy belép az üdvösségnek az örömébe, vagy a kárhozatnak a terheit, szenvedéseit éli át, van egy harmadik lehetőség. A végső beteljesedéskor, a végítéletet megelőzően az istenszeretetünk tökéletlenségeinek a következményeiként átélhetjük a tisztulásnak az állapotát.

Isten irgalmas szeretete úgy fordul felénk, hogy szembesít minket a saját hibáinkkal, és ebben a szembesülésben az ember átélheti a maga bűneinek a súlyát, de olyan módon, hogy Krisztus megváltó szeretete eközben hordoz minket.

Hogyan is lehet ennek a kétsebességes célba érkezésnek az összefüggéseit megérezni? Mert megérteni igen bonyolult. Megérezni az egyházi életünknek a valóságából kiindulva lehet. Mert amit egyháztapasztalatnak hívunk, az arról is szól, hogy Krisztus történeti húsvétjától elindulva milyen módon halad a zarándoklásunk a végső beteljesedés felé, milyen módon illeszkedik bele a közösségben megélt személyes, egyéni lelki életünk ebbe a  nagy lelki utazásába. Milyen módon tagolódunk bele Krisztus titokzatos testébe az Eukarisztia, a szentségi élet által. Az egyház hagyománya ezt így mondja:

Átéljük a „már igen, de még nem” feszültségét. Átéljük azt, hogy egy szentmisénk már arról a betejesedésről szól, amiről elmélkedünk, de még ennek a földi életünknek a szenvedésekkel nagyon is megterhelt keretei között.

Átéljük azt, hogy valóságos jelenlétében gyűjt maga köré minket Krisztus. Szent Ágoston mondja: A titokzatos testének értelmében teljes Krisztus csak akkor valósul meg a maga egészében, ha már ennek az üdvösségtörténetnek minden szereplője, mi mindannyian Őbenne közösségre találva átéljük ezt a beteljesedést. Ebben a képben szó van a zarándok egyházról, a szenvedő egyházról, a megdicsőült egyházról is.

Ha az egyház élménye felől indulunk el, akkor sejthetjük meg, hogyan kapcsolódik egymáshoz majd a mi lelkünknek a halál utáni története és a közös megdicsőülésnek az a bizonyos nagy tablója.

„Tisztára mosták lelkük köntösét Szent Véredben”. A lelkigyakorlat mottója a vértanúk közös zsolozsmájának egyik könyörgéséből való, és éppen erre mutat, hogy úgy sejthetjük meg a beteljesedésnek ezt az alig-alig felfogható távlatát – amiről a hitünk szól –, ha Krisztushoz kapcsolódva próbáljuk átelmélkedni. Az Ő szent vére, ahogyan az Eukarisztiában a miénk, emlékeztet minket arra, hogy szeretne mindannyiunkat bevonni a maga titokzatos testének a valóságába. Szent Ágoston ezt úgy fogalmazta meg, hogy az Eukarisztia olyan módon is különleges eledelünk, hogy amikor megeszünk valamit, akkor azt mi alakítjuk át a saját testünkké. Az Eukarisztiának, Krisztus szent testének, vérének csodája, hogy amikor magunkhoz vesszük, akkor Krisztus maga alakít át minket a testének tagjaivá. Ilyen módon kerülhet hozzánk közelebb az egyház hite a végső megdicsőüléssel – fejezte be elmélkedését Bagyinszky Ágoston ferences szerzetespap, aki a nagyböjti elmélkedésének zárásaként a középkorból ránk maradt gyönyörű imádságot, az Aranymiatyánkot olvasta fel. Ebben Jézusnak és Máriának a párbeszédét képzeli el az imádkozó, ahogy Jézus búcsúzik szent anyjától, elmondva mi vár rá a hét napjain.  Ilyen módon vezet be bennünket is ez a költemény az előttünk álló szent napokba:

Virág szombaton este

Mária fiát kérdezte.

Jövő héten mit fogsz tenni?

Szent fiam mit fogsz szenvedni?

Virágvasárnapján mit fogsz tenni?

Szent fiam mit fogsz szenvedni?

Akkor anyám király leszek.

A jeruzsálemba bé mejek.

Hát nagy hetfőn mit fogsz tenni?

Szent fiam mit fogsz szenvedni?

Akkor anyám beteg leszek.

A templomba nem mehetek.

Hát nagykedden mit fogsz tenni?

Szent fiam mit fogsz szenvedni?

Akkor anyám vándorolok.

Az utcákon le s fel járok.

Nagyszeredán mit fogsz tenni?

Szent fiam mit fogsz szenvedni?

Akkor anyám hamis Júdás

Engem harminc pénzért elád.

Nagycsütörtökön mit fogsz tenni?

Szent fiam mit fogsz szenvedni?

Anyám Getszemáni kertben

Felmegyek az olajok hegyikbe.

Jézus a Getszemáni kertben.

Fenn az olajok hegyikbe.

Térgyen állva imádkozik.

Piros vérrel izzadozik.

Nagypénteken mit fogsz tenni?

Szent fiam mit fogsz szenvedni?

Akkor anyám egy keresztre

fel leszek én majd feszítve.

Te a kereszt alatt leszel

szent kezedvel el nem érhetsz.

Szent kezedvel el nem érhetsz.

Szűz öledbe le nem tehetsz.

Hát nagyszombaton mit fogsz tenni?

Szent fiam mit fogsz szenvedni?

Akkor anyám koporsómba

bészállok a gyászos síromba.

Húsvét napján mit fogsz tenni?

Szent fiam mit fogsz művelni?

Akkor anyám feltámadok

mennyországba uralkadok.

Húsvét után ötven napra

piros pünkösd hajnalára

elküldöm a vigasztalót

a fehér színű galambot.

Pünkösd után nyolcvan napra

Nagyboldogasszony napjára

felviszlek a mennyországba

a mennyei boldogságba.”

Kovács ÁgnesÖröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye