Közösségben vették fel a betegek szentségét a mezőladányi és az egyházközséghez tartozó fíliák hívei az egyházközség plébánia-templomában február 20-án, a betegek világnapjához (február 11-e, a Lourdes-i Boldogságos Szűz Mária emléknapja) közeli vasárnap. A betegek szentségét Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök szolgáltatta ki.
Ezt megelőzően Németh János, Mezőladány plébánosa szentmisével egybekötött bűnbánati liturgiákon készítette fel a közösségeket a különleges alkalomra. A szentség felvételének feltételei az előzetes szentgyónás és szentáldozás (kegyelmi állapot).
Palánki Ferenc megyéspüspök szeretetteljes látogatása a legfiatalabb beteg, egy négyéves kisfiú kíváncsiságát is felkeltette, és ezt megörökítve lefényképezte püspök atyát, aki integetve és mosolyogva válaszolt ezen érdeklődésre. A jelenlévők igen megható pillanatként élték át ezt a találkozást.
A főpásztor a homília bevezető gondolataiban a betegekre, keresztet hordozókra, mint az egyház kincseire irányította a figyelmet, és emlékeztetett Szent Lőrinc diakónus és vértanú történetére, akit kivégzése előtt a császár arra kényszerített, hogy vigye el neki az egyház kincseit. Ekkor Lőrinc diakónus összegyűjtötte a betegeket, a rászorulókat és odavitte őket a császár elé, mondván: ők az egyház kincsei, mert ők hordozzák magukban, a testükben a szenvedő Krisztust.
„Nagyon mély tanítást jelent az, hogy aki testében szenvedést hordoz, az magát Krisztust hordozza, hozzá lesz hasonlóvá. Az elhangzott szentlecke üzenete is a mennyei ember alakját hordozza magában.
Amikor elindul a földi életünk, jó esetben egészségesek vagyunk, aztán fejlődünk, de életünk delén túl már érezzük, hogy testünk egyre gyengébb lesz. Szent Pál így fogalmaz erről: «Az első ember földből való, földi; a második ember a mennyből való. Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, s amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. Ezért ahogy a földi ember képét hordoztuk, a mennyeinek a képét is fogjuk hordozni« (1Kor 15,47-49).
A földi élet időkeretei között töltött életünk alatt kell kimunkálni a mennyei alakot, a Jézushoz hasonlítást, hogy amikor majd odaérünk a kapuhoz, akkor szeretettel fogadjon bennünket az Úr, mint övéit, megtért bárányokat, gyermekeit, akik hazatértek.”
Ezután a főpásztor a gondviselő Isten végtelen szeretetét szemléltetve Vácz Jenő (1914-2003) jezsuita lelkipásztorra emlékezett, aki a püspök atya diakónusszentelése előtti lelkigyakorlatot tartotta, és azon hosszan elmélkedett a tékozló fiú hazatéréséről (ld. Lk 15,11-32). Jenő atya alapította a püspökszentlászlói Életrendezés Házát, 89. éves korában hunyt el. Sírjára ezt íratta: „Amikor az Atyja meglátta, eléje szaladt és össze-vissza csókolta.”
„Milyen szép gondolat ez! Nekünk is így kell odaállni a kapu elé, mert az életünk, ahogy halad előre, nem leszálló ágban van, hanem fölfelé emelkedés. A testünk gyöngül, de közben ki kell alakítani magunkban a krisztusi képmást, a mennyei ember alakját, hogy aztán amikor mi is odakerülünk, ki tudjuk mondani Jézussal együtt: »Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet« (Lk 23,46).
Sokszor kell odafordulni Jézushoz, kérni az erőt, mert gyöngék vagyunk, emberek vagyunk, ezért nagyon is rászorulunk az isteni kegyelemre. Kérjük, hogy erősítse meg a hitünket, hogy amikor hordozzuk a keresztjeinket, érezzük a jelenlétét. Mindenkinek megvan a maga áldozata és fájdalma, de nem mindegy, milyen a lelkület bennünk. A körülményeken sokszor nem tudunk változtatni, nem tudjuk befolyásolni annak alakulását, de azt igen, hogy hogyan vagyunk benne, kibe kell kapaszkodni, Kinek kell megfogni a kezét” – bátorította a jelenlévőket a főpásztor, majd egyik paptársát idézte, aki betegsége idején azt mondta, hogy az orvosok végzik a dolgukat, Jézus pedig gyógyít, mert Ő a gyógyító.
„Szükség van az egészségügyi dolgozókra, akik magas szakmai tudással végzik a szolgálatukat, de a hitünk szerint Jézus a gyógyulásnak, az egészségnek, a teljességnek a Forrása. Nekünk a szeretet teljességére kell eljutni, éppen erről szól a hallott evangéliumi szakasz (Lk 6,27-38), amelyben Jézus az ellenségszeretetről beszél. Nem azért kell szeretni a másikat, mert megérdemli, hanem hogy találkozzon az isteni szeretettel.
Milyen szép példája ennek az Ószövetségben hallott történet is (1Sám 26,2.7-9), amelyben Saul féltékeny volt a zenében, harcban, verselésben tehetséges Dávidra. Félt, hogy majd ő lesz helyette a király, ezért meg akarta öletni. Ahogyan hallottuk, az Úr egyik éjszaka Dávid kezébe adta Sault, de Dávid nem emelt kezet az Úr fölkentjére. Miért? Nem azért, mert nem érdemelte volna meg, hanem azért, mert meglátta benne azt, akit Isten szeret. Vajon mi meglátjuk-e másikban – abban, aki rosszat mond ránk, az ellenségünkben, aki áskálódik ellenünk – azt, akit Isten szeret. Ha ilyen szeretettel tudunk szeretni, akkor kezd kialakulni bennünk a mennyei ember alakja, képe.
Szükségünk van Isten kegyelmére, erősítésére, bátorítására, mert Jézus nem azt ígérte, hogy könnyű lesz, sőt azt mondta: »Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen« (Mt 16,24), de azt megígérte: »én veletek vagyok mindennap, a világ végéig« (Mt 28,20).
Amikor kiszolgáltatjuk a betegek szentségét a betegeinknek, időseknek, rászorulóknak, azzal a hittel fogadjuk Isten kegyelmét, hogy velünk van életünk minden napján, a nehéz óránkban, hazavár bennünket, és amikor majd átlépünk a kapun, elénk szalad és össze-vissza csókol mint hazatért gyermekét, tékozló fiát” – fejezte be elmélkedését Palánki Ferenc megyéspüspök.
Fotó: Szemán Zoltán
Kovács Ágnes – Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
