Ezen a héten, február 13-20 között rendezik meg a házasság hete országos kezdeményezést, amelybe egyházmegyénk közösségei is bekapcsolódnak, megáldják a házaspárokat, tanúságtételek hangzanak el, meglepetés vacsorákat szerveznek a jegyeseknek, fiatal házasoknak, filmklubok témája is erre irányul, valamint a Bibliaóráknak is ez a központi gondolata. A nyíregyházi Szent Imre plébánia is ennek jegyében hívja programsorozatra a szerelmeseket, jegyespárokat, házaspárokat. Ennek apropóján beszélgetünk Nagy Csaba atyával, az egyházközség plébániai kormányzójával, egyházmegyénk családreferensével, aki a családpasztorációban szerzett tapasztalatait is megosztja velünk, valamint bemutatja az egyházmegyei családpasztorációs tervet.
– A házasság hete központi gondolata a „Maradjunk együtt!” felszólítás. Mi ennek az üzenete?
– A „Maradjunk együtt! ” vágyban visszacseng, hogy örökké. Amikor valaki kimondja azt, hogy szeretlek, abban benne van az örökké tartó állapot, a visszavonhatatlanság, a biztonság. A szeretet az időn túli valóság, nincs időhöz kötve. „Maradjunk együtt!” bármilyen körülmények között is, amely a házasságkötés esküjében is benne van: „téged el nem hagylak, holtomiglan–holtodiglan semmiféle bajban”. Nincs olyan körülmény, ami tönkretehetné az igaz szeretetet. Mert ha tönkremegy, az hamis szeretet volt. Mit értünk szereteten? A szeretet Istentől kapott természetfölöttiséget jelent. E tekintetben hiszem, hogy a szerelem átalakul, átformálódik szeretetté. Nyilván vannak nehéz helyzetek, amelyek próbára teszik a házasságot, de olyankor ne a párodat cseréld le, hanem a kapcsolatot formáld át. Nincs annál szebb házasság, ahol a párok életük végéig kitartanak egymás mellett akár 60 évig is. Mi a hosszú, a boldog házasságnak a titka? Az, hogy ne felejtsétek el egymást szeretni!
– Korunk változásai megnehezítik az elköteleződés megtartásában való hűséget. A jegyeseknek, fiatal házasoknak szükségük van a kísérő, támogató egyházra.
– Ami a párok házasságra való felkészítését illeti, láthatjuk a társadalmi-kulturális akadályokat, az egyházi kezdeményezések hiányosságait, ami azt jelenti, hogy ez a pasztorációnk egyik legsürgetőbb és legfontosabb fejezete. Fontos lenne egy útiterv a jegyespárok számára, hiszen a jelenlegi kulturális kontextus eltorzította a jegyesi időszakot, leegyszerűsítve egyszerű együttlétre, a férfi és a nő közötti kapcsolatot cél nélküli, és gyakran önző lehetőséggé silányítva. Az egyház ezzel szemben az elköteleződés idejét az élet fontos állomásaként ismeri el, amelyben az elkötelezett párok éretté válnak annak tudatában, hogy Isten meghívta őket az életszentség nagy tervébe. Ezért elengedhetetlen, hogy olyan tervet valósítsunk meg, amelyek ezt a szakmai tudatosságot fejlesztik, kísérve a fiatalokat az elkötelezettségük során, segítve őket abban, hogy legyőzzék kapcsolatuk privát felfogását, valamint elkísérjük őket, hogy nyilvánosan tegyenek tanúságot kapcsolatuk szépségéről.
– Hogyan lehet mindezt megvalósítani?
Házaspárokat kell találni és alakítani kell őket ehhez a lelkipásztori küldetéshez. Emlékezzünk arra is, hogy a plébánosnak vigyáznia kell a jegyesekre és meg kell teremtenie bennük a közösséghez való tartozás érzését. Ahol az egyházközségben működik családcsoport, tanácsos a jegyes párokat bevonni a csoport útjába, hogy ők is kezdeményezhessenek, egy közösség részének érezzék magukat. Mindezt egy erősen misszionárius perspektíva szerint kell megélnünk, annak tudatában, hogy kedvező és kiváltságos lehetőségünk van a fiatalokkal való találkozásra, életük egy nagyon fontos szakaszában.
A keresztény házasság nem redukálható le kulturális hagyományra vagy egyszerű jogi
szerződésre: ez egy igazi meghívás Istentől, amely gondos belátást, állandó imát és megfelelő érettséget igényel. Ehhez olyan képzésekre van szükség, amelyek kísérik a személyt és a házaspárt, hogy a hit tartalmának közlése összekapcsolódjon az egész egyházi közösség által felajánlott élettapasztalattal. Ezért is szükség van a házasság előtti útvonal tervekre, témákra, hogy ezek a hit és a szeretet oktatásának tanfolyamává váljanak, és beépüljenek a keresztény beavatás útjába. Szükségesnek tartanám, hogy akik a jegyes kurzusokat végzik az egyházmegyénkben, megismerjék egymást, valamint megismertessék egymással módszereiket.
– A közelmúltban lezajlott országos családpasztorációs konferencián hangzott el: „Új utakat kell keresni a családpasztorációban is, ezeket akkor fogjuk megtalálni, ha a Fény, a betlehemi csillag vezet bennünket, és ha kincseinket, képességeinket merjük a közösbe tenni.” (Marton Zsolt váci megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Családügyi Bizottságának elnöke)
– Az út nem változott, az út ugyanaz. Nekünk kell visszatalálnunk a helyes útra. Az első és legfontosabb dolog annak megértése, hogy a családpasztoráció nem rétegpasztoráció – mint ahogyan azt sokan kezelik –, hanem „A” pasztoráció, mert az ember egész életét lefedi: születésétől a haláláig családban él gyermekként, testvérként, szülőként, házastársként, nagyszülőként, ha csak a szűkebb családot nézzük.
Továbbá el kell jutni odáig, hogy a család evangelizálja a családot. Ferenc pápa és Szent II. János Pál pápa is azt hangsúlyozza, hogy a család alanya a családpasztorációnak, nem pedig a tárgya. Nem téríteni, misszionálni kell a családokat, hanem másról van itt szó: önmagamba szívom az evangélium üzenetét, amelynek én vagyok az egyik gyümölcse, és önmagamat adom tovább a másik embernek, vagy a családommal a másik családnak. Aranyszájú Szent János szépen felsorolja a konkrét feladatokat: az apa, hazatérve a szentmiséről, otthon újra elmagyarázza az evangélium üzenetét a családja életére vonatkoztatva. Ezért nevezzük őt a család papjának. Az édesanya pedig a család lelke. Azok a szép családok, otthonok, ahol ez a lélek szétárad. E tekintetben beszélünk útkeresésről most a 21. században.
– Ha a csillagot – az evangéliumot – követjük, találkozunk Jézussal, amely után más úton, más emberként térhetünk haza otthonukba. Mit jelenthet ez a családok életében?
– Akár egyházmegyei referensként, akár egyházközségi lelkipásztorként azt tapasztalom, hogy a családok mutatják meg a plébániának a pasztoráció útját, erre nagyon jó példa a szinodális út is. Megkérdezzük az embereket, hogy jó-e az, amit teszünk, elérte-e a célját, megérintve érzik-e magukat ezen keresztül? A szinodális folyamat jó gondolat, sokat nyerhet az, aki valóban komolyan veszi. Ha pusztán csak kitöltetjük a kérdőíveket, és tovább nem foglalkozunk vele, akkor közösségeink nem profitálnak belőle. Az egyházközségeinkben is elkészíthetünk egy olyan saját, közösségünkre fókuszáló, konkrétan megfogalmazott szinodális kérdéskört, amely mind a lelkipásztornak, mind pedig a híveknek segítséget jelentene.
A mi közösségünkben a kérdések feltevése nem újdonság. A házszenteléseken is sort kerítünk erre, érdeklődök, mi az, ami őket vonzza, amivel több emberként térnek haza a vasárnapi szentmisékről, a közösségi alkalmakról, mit tartanak jónak az egyházközség életében. Továbbá egy-egy program befejezése után szintén visszatekintünk, együtt értékeljük a közösségi összejöveteleket: hasznos volt-e a program, mi volt benne a jó, vagy éppen miért nem tudtunk több embert megszólítani, stb. Erre mindig őszintén válaszolnak. A családok meglátásai hitelesek, hiszen ők a világi közösségeikben találkoznak munkatársaikkal, iskolatársakkal, barátokkal stb. Az embereknek van véleményük, így is úgy is elmondják egymásnak, érdemes nekünk is meghallgatni őket, megnézni a kommenteket, amelyek nem feltétlen pozitív kicsengésűek, de segítenek a fejlődésben. Azt gondolom, ez a párbeszéd a jó irány, ezt az is igazolja, hogy három év alatt megduplázódott a hívek száma az egyházközségünkben.
– A Szent Imre egyházközség családcsoportjának alkalmai színes képet adnak az ott folyó pasztorációs munkáról. A megfelelő kommunikáción túl mi az, ami még népszerűvé teszi a közösségi alkalmakat?
– Több közösségünk van a plébánián, a munkánk egyik legfőbb jellemzője, hogy minden egyes közösségi alkalmon biztosítunk gyermekfelügyeletet. Ez óriási lehetőség. Nincs olyan program, ahol nincs gyermekfelügyelet, egy egyszerű péntek esti bibliaórára is gyerekekkel érkeznek a családok. Hogyan tudnának másként eljönni? Nem hozzuk olyan helyzetbe a szülőket, hogy döntsenek, ki maradjon otthon, vagy nehézséget okozzon nekik a gyermekek elhelyezése. A gyerek ne legyen teher! Nem beszélve arról, hogy a szülők is olyan programra szeretnek menni, ahol a gyermek is jól érzi magát. Bátorítok mindenkit erre, hogy alkalmazza ezt a megoldást. Egy-egy összejövetelen a családok minden tagjának van feladata. A nagyobb gyermekek szervezik a kicsik szabadidejét, barátságok alakulnak ki közöttük, de a kisebb gyermekek között is. Vágynak a következő programra, így fog később kötődni a plébániához is. Ilyen egyszerű ez.
– Családpasztorációs referensként nagyobb a rálátásod az egyházmegyében rejlő lehetőségekre a családok elérésében. Milyen külső körülmények befolyásolják a családok életét, mi az, ami e tekintetben jellemzőbb a mi területünkön élő családok életére, mit tehet értük az egyház?
– Számtalan körülmény befolyásolja életünket. A keleti országrészen sok család hátrányosabb helyzetben él. Ebből kifolyólag talán nagyobb a küzdeni akarás, a szociális érzékenység, az ember jobban megérzi a másik rászorultságát, így nagyobb összefogás is jellemző. Ha csak a karitász csoportjainkat nézzük, több mint ezren vesznek rész az egyházmegyei szervezeten belül a karitatív munkában. Felekezetileg is megosztottabbak vagyunk, de napjainkra inkább ennek színes voltát emelném ki, hiszen egyre jobban keressük egymás erősségét, azt, ami összeköt bennünket. A civil szervezetekkel is jó kapcsolatban vagyunk, mindannyian közösen az emberért dolgozunk, egy a cél, a feladat. A nyugati országrészek plébániáin a közösségben való gondolkodás az erősebb, igen magas ezen csoportok száma.
– Egyházmegyénkben működnek családcsoportok?
– Jelenleg hét családcsoportról tudok. Az egyházmegyei családpasztorációs munkát két házaspár is segíti ötleteivel, meglátásával, olykor kritikával: Gencsi Zoltán és felesége Andrea, valamint Kovács Tamás és felesége, Diána nyíregyházi házaspárok. Az egyházmegyei családcsoportokkal Nagy Éva tanárnő tartja a kapcsolatot.
– Elkészült az egyházmegyei családpasztorációs terv, amely az Egyházmegyei Pasztorális Tanács februárban történt ülésén bemutatásra került. Milyen irányt mutat, hogyan segíti majd a plébániákat?
– Ötletekkel, javaslatokkal, másolható jó példákkal segítjük az egyházközségeket, és erősítsük őket a már jól működő koncepciójukban. Kardinális kérdés pl. hogy a jegyes-oktatásban részt vevő párok a házasságkötésük után miért nem maradnak meg az egyházközségben? Vajon kapnak-e meghívást a közösségbe?
A házasságkötés szentségi volta sokszor elvész az előkészületekben, az esküvői ceremóniában. Vannak olyan minták, ahol a jegyeseknek feladata, hogy házaspárokat látogassanak meg és beszélgessenek velük. De ez sem működik mindenhol. Azt kell tudatosítani bennük, hogy nincsenek magukra hagyva. Segítenünk kell a házaspároknak, be kell vonni őket a közösségünkbe.
A pasztoráció kiemelt kérdése az idősekkel való foglalkozás is. Az életkort tekintve nagyobb az aránya a 60 év fölötti híveknek, mint a fiataloknak. Sokszor ők is magukra vannak hagyva. Szenvednek a magánytól, nincsenek közösségben. Az idősek szeretik a bibliaórát, a zarándokutakat. Nyíregyházán, városi szinten reneszánsza van az idősekkel való foglalkozásnak. Erre is gondolhatunk egyházközségeinkben. Az emberek nyitottak, várják, hogy megszólítsák őket, mindenki kivétel nélkül. A Szent Imre plébánián-szórólapokon keresztül is hirdetjük közösségeink alkalmait, 15 000 szórólapot osztottunk szét. Biztos vagyok abban, hogy ez a módszer is hoz új embereket hozzánk.
A II. János Pál pápa által a Familiaris Consortio kezdetű pápai buzdításban megfogalmazott „új evangelizáció”, azt tükrözi, hogy minden erőnkkel a család lelkipásztori gondozásának erősítésén és fejlődésén kell munkálkodnunk, és hogy ez valóban előnyt élvezzen, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy a jövendő evangelizációja a családegyháztól függ. Az emberi nem jövője a családtól függ! Az érzelmi tapasztalat a szeretet a férfi és a nő, valamint a szülők és a gyermekek között. A küldetését megélő egyházközség a családot kiváltságos helyre teszi missziójában, és családok családjaként fedezi fel identitását: nem címzettként tekint a családra, hanem mint erőforrásra a lelkipásztori utak és javaslatok megvalósításában. Helyénvalónak tűnik, hogy az elkövetkező években külön figyelmet szenteljünk a fiataloknak és a családoknak. Ezt az elkötelezettséget ajánlom a keresztény közösségeknek.
Kovács Ágnes
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
