„A legnagyobb sötétségben is velünk van Isten világossága. Az Ő világossága ragyog a próféták által, akiket azért küldött, hogy az Ő útján vezessék népét, és emlékeztessék a szövetségre. A legjobbkor, az idők teljességében Isten elküldi egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Ő a világító fényforrás minden nemzetnek, Isten dicsősége a világban, az isteni élet forrása, aki vérével pecsételi meg az új szövetséget. Az egységünk felé és az általa Krisztussal való szorosabb egység felé vezető út nem mindig könnyű” – olvassuk az imahét kiadványában a napi elmélkedéshez segítséget adó szöveget.
Az ökumenikus imahét csütörtöki napján, január 20-án, a Kossuth utcai Református Templomban jöttek össze a keresztény felekezetek debreceni közösségeinek hívei, ahol Tóth Tamás református lelkipásztor köszöntése után dr. Krakomperger Zoltán, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye általános helynöke hirdetett igét. Az imaközösséget Sipos Barnabás ortodox parókus vezette.
Dr. Krakomperger Zoltán általános helynök beszédét teljes terjedelmében közöljük:
Krisztusban Kedves Testvéreim!
Az idei egyetemes imahetünk 5. napján gyönyörködjünk abban a távlatos felismerésben, hogy az egyetlen Úr vezetésével léptünk a krisztusi hit útjára, és ugyanennek az Úrnak a vezetésével járunk együtt azon az úton, amelyen Ő minden benne hívőt el akar vezetni egyházának teljes és látható egységére. Az ökumenikus törekvések végső célja „természete szerint az összes keresztény látható és teljes kommunióját követeli meg az egy Eucharisztia ünneplésében. Ezért az egységért nem kell feláldozni a lelkiség, az egyházfegyelem, a liturgikus szertartások és a kinyilatkoztatott igazságok feldolgozásának gazdag különbözőségeit, amelyek a keresztények között fejlődtek ki, amennyiben ez a különbözőség nem tagadja meg az Egyház apostoli hagyományát” (II. Ökumenikus Direktórium [1996], 20). Ez ihlesse erőfeszítéseinket a közeledésre egymáshoz.
Ezzel a közeledéssel tartozunk azoknak is, akik nincsenek a krisztusi hiten, de a vallási igazság teljessége vonzásának nem állnak ellen. „Tudjuk ugyanis, hogy a keresztények egységét ma sokan várják és óhajtják azok közül is, akik nem hisznek Krisztusban. Mert minél teljesebben kibontakozik a Szentlélek hatalmas erejéből a keresztények egysége igazságban és szeretetben, annál inkább lesz az egységnek és a békének előjelévé az egész világ számára. Ezért egyesült erővel és a nagyszerű cél elérésére egyre alkalmasabb formákban törekedjünk arra, hogy az evangéliumhoz napról napra hűségesebben, testvériesen működjünk együtt az emberi család szolgálatára, mely arra hivatott, hogy Krisztus Jézusban Isten gyermekeinek családja legyen” (Gaudium et spes, 96).
Ezzel emlékezetünkbe idéztük a Krisztusban hívők egységtörekvésének célkitűzését, a továbbiakban pedig merítsünk ehhez ösztönzést a napi textusokból!
A legkorábbi istentapasztalások óta, amelyekről tanúskodnak az ószövetségi iratok, kinyilvánul, hogy Isten az embert mozgásba akarja hozni, megváltoztatni és önmagához elvezetni. Ennek elérése érdekében az embernek a megszokott, a jól ismert és az oly nagyon megszeretett személyi és tárgyi környezetét maga mögött kell hagynia, hogy újat, a réginél nagyobbat, többet kapjon, és jövőt nyerjen. Ezt oly szépen szemlélteti Isten Ábrahámhoz intézett kérése: „Vonulj ki … atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked” (Ter 12,1).
Egyiptomban Isten szolgaságra vetett népének is le kellett győznie minden ellenállást, és megnyílnia a számukra még bizonytalan felé. A Biblia tanúsítja, hogy a nép Istenbe vetette bizalmát, aki megígérte, hogy útján elkíséri és az ígéret földjére vezeti őt. Az írásokban újra meg újra szembesülünk Izrael meggyőződésével arról, hogyan járt Isten népével: „Mint egy nyájat, úgy vezetted néped Mózes és Áron kezével” (Zsolt 77,21). Az Úristen védelmezte népét, éjjel-nappal figyelt rá: „Az Úr nappal felhőoszlopban haladt előttük, hogy mutassa az utat, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik. Így éjjel-nappal vonulhattak. Nappal sohasem tűnt el a felhőoszlop a nép elől, s éjjel sem a tűzoszlop” (13,21k).
Az út nem volt mindenkor a legrövidebb. Ezt a felismerést így hallhattuk a mai olvasmányból: „Isten nem a filiszteusok földjén át vezette őket, jóllehet az lett volna a rövidebb. Isten arra gondolt, hogy a nép megbánhatja, ha háborút kell kezdenie, és visszatér Egyiptomba. Ezért a Sás-tenger menti pusztán vezető útra terelte őket” (Kiv 13,17k).
Életünk földi zarándokútját járva biztosak lehetünk abban, hogy mindenkor velünk van Isten. Jelenlétének jótéteményeit így sorolja fel a 121. zsoltár: „Ő nem engedi, hogy botladozzék lábad, nem alszik az, aki őriz téged. Lám, nem alszik, nem pihen, aki őrséget áll Izrael felett. Az Úr a te oltalmazód, az Úr védelmez jobbod felől. Nappal nem éget a nap, s éjjel nem árt neked a hold. Az Úr megóv minden bajtól, ő vigyáz életedre. Az Úr megőriz jártodban-keltedben, mostantól fogva mindörökké.”
Isten világossága ragyogott a próféták által, akiket azért küldött, hogy az Ő útján vezessék népét, és emlékeztessék őket arra, hogy minden ügyükben tartsanak szabadító Istenükkel. A nép Isten útján járását, együttjárását ővele Mikeás prófétánál így olvashatjuk: „Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr: Semmi mást, mint hogy váltsd tettekre az igazságot, szeresd hűségesen, és járj alázatosan a te Isteneddel” (6,8).
Az ószövetségi olvasmány vallomás tehát arról, hogy Isten a szabadulás útjára hívta és azon vezette népét. Ezt mélyíti el az evangélium tanúskodása arról, hogy Isten célba vezet, Jézus Krisztushoz.
Az ellentét nem lehetne élesebb: Heródes csak önmagára van tekintettel, és feltételezi, hogy veszít hatalmából, nem létezett önállóságából és szabadságából, ha nem önmagát tekinti középpontnak. Aki csak önmagára van tekintettel, abban az aggodalomban, hogy semmit se veszítsen el abból, amije van, az önmaga rabjává válik. Ha pedig mégis másokra tekint, akkor csak brutalitással, agresszióval, és abban a félelemben létezik, hogy mások elvesznek tőle valamit. Szívünket és értelmünket hagyjuk szabadon Isten távlatainak, aki mindig meglep minket.
Heródessel szemben a bölcsek nyugodt biztonsággal indultak tovább. „A csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket” (Mt 2,9); látványa megerősítette őket abban, hogy helyes úton jártak. A csillag nem azonos Jézussal, csak hozzá vezet. Egy sosem járt úton a csillag jelentette a bölcseknek, hogy jó felé mennek. A csillag megjelenésében megmutatkozott Isten segítsége. A csillag hűségesen vezette a bölcseket az éjszakában a Betlehembe vezető útjukon: előttük járt, sőt megmutatta a helyet, ahol megtalálták Izrael Messiás-királyát és az egész világ Üdvözítőjét. Kitartásuk jutalma minden nehézség és akadály ellenére az örömük: „A csillagot megpillantva nagyon megörültek” (Mt 2,10). A görög szöveg így nyomatékozta örömüket: „Hatalmasan megörültek nagy örömmel.”
A csillag követésével elismerték, hogy Isten életük útmutatója. Ebben rejlik az a mélységes emberi igény, hogy adjunk irányt életünknek, hogy égjen bennünk a vágyakozás egy új életminőség után. Erre az új életminőségre Jézus Krisztusban jutunk el.
Az új életminőségre jutás mindenkor kiállást kíván az Isten által megállapított sorrendiség mellett: használjuk úgy a múlandó javakat, hogy szívünk már most az örökkévalókhoz ragaszkodjék.
Dacolást a korszellem erőltette életfelfogással és életvitellel szemben: a jólét, a siker és a jó kapcsolatok nem elegendőek.
Az új életminőség elsajátításában vezetettekké válunk; nem maradunk sorsunkra hagyottak, mert a Szentlélek vezet minket. Az ő vezető tevékenységének átváltoztató hatását Szent Pál így foglalta össze: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. De ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk” (Róm 8,14-18).
A látható és teljes egységre törekvésünkben sem vagyunk gazdátlanok. Az egység nem emberi erőfeszítéseink vagy a két- vagy többoldalú ökumenikus tárgyalások által elért eredmények gyümölcse, hanem felülről jövő ajándék. A keresztényeket Krisztus egy és egyetlen Egyházának egységében összebékítő szent célkitűzés meghaladja az emberi erőket és képességeket. Mi, emberek nem vagyunk képesek egyedül egységre jutni, vagy meghatározni annak formáit és idejét. „A Szentlélek, aki a hívőkben lakozik, betölti és kormányozza az egész Egyházat, megteremti a hívők e csodálatos közösségét, és Krisztusban oly szorosan kapcsol össze mindenkit, hogy az Egyház egységének lételve. Ő osztja ki a különféle lelki adományokat és szolgálatokat, különféle ajándékokkal gazdagítva Jézus Krisztus Egyházát, „hogy szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket és fölépítsék Krisztus testét” (Unitatis Redintegratio, 2).
Ennek érdekében fogjunk össze, és legyünk fáradhatatlanok Krisztus titokzatos testének felépítésében! Ámen.
Az imahét perselyadományát a Debreceni Mentőállomásnak ajánlják fel egy hordozható ultrahang készülék beszerzésére. Vidéken ez lesz az első mentőállomás, amelyik egy ilyen készülékkel fog rendelkezni.
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
