„Mert tudd meg: a szóban – haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált…” Kölcsey Ferenc gondolata mélyen átjárja mindannyiunk legbensőbb otthonélményét, bárhonnan is érkezünk.
Palánki Ferenc, egyházmegyénk megyéspüspöke szülőfalujában, Csesztvén idézte fel a település, a szülői ház és a gyermekkora lelkébe vésődő lenyomatát. Az ízek, imák, a kicsiny Csesztve – ahogy ő fogalmaz – „szívet-lelket gyönyörködtető”, lenyűgöző lankái, az Árpád-kori kistemplom karácsonyi hangulatának legszeretettebb emléke intenzíven elevenedtek meg a közelmúltban is, amikor a főpásztor a Szerelmes földrajz televíziós műsor stábjával járta be Csesztve nevezetesebb helyeit. A portréműsor januárban látható majd az M5 Televízióban, amelyet az egyházmegye facebook oldalán is megosztunk. A pontos dátumot később közöljük.
Karácsony táján mi is kaphatunk ízelítőt püspök atya fiatalkori emlékeiből. A vele való beszélgetésünk azt is megérteti velünk, hogy az egyház is atyai-anyai házunk, örök otthonunk, róla és benne a testvéreinkről beszélni csak a szülői házhoz méltó szeretettel, örömmel vagy fájdalommal, imádkozva lehet, de semmiképpen sem rosszindulatú kritikával, bántással. Továbbá hallhatunk a szinódusi folyamat lényegéről, valamint arról, hogyan tudjuk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson megélt élményeinket átörökíteni a családjaink, közösségeink életébe.
Panoráma a Kövecses-hegyről
– Nevezetes helyszíneket kért a stáb. Elsőként a környék legmagasabb pontjára, a 260 méter magas Kövecses-hegy kilátójába mentünk, amely elég magas ahhoz, hogy a falut körülölelő erdők, lankák gyönyörű vidéke a szem elé táruljon, tiszta időben pedig az Alacsony-Tátra csúcsait is megcsodálhassuk. A kilátó oldalában tábla jelzi, hogy abból az irányból, ahol éppen állunk. mit lehet látni, és az légvonalban milyen távolságra van.
– Püspök atya sok időt töltött gyermekkorában a Kövecses-hegyen?
– Velünk volt tele az egész környék. Számunkra az egész falu játszótér volt, az erdők, a lankás völgyek, a patakok, amibe ugráltunk és gátat fogtunk, nyáron kacsaúsztatónak kialakítva, télen pedig a jégkorongozás önfeledt játékába belefeledkezve, de a szánkózások, síelések, csúszkálások, mind-mind felejthetetlen élményt jelentettek számunkra. Fantasztikus volt! Rengeteget kirándultunk, túráztunk a társaimmal, volt, hogy reggel elmentünk otthonról és csak este tértünk haza csuromvizesen.
Az én korosztályomban vagy tízen voltunk. Csesztve egy 300 lakosú kicsiny kis falu. A középkori leírások szerint a török idők után, az 1600-as években a falu újratelepítésekor 4-500 fő volt a lélekszáma, a II. világháború előtti időkben a külterületeken, tanyákon, pusztákon élőkkel együtt pedig közel ezer fő. Majd a ’70-80-as évekre lassan csökkeni kezdett a lakosság száma.
Palánki Ferenc püspök atya diákként osztálytársai és barátai körében (az álló sorban, balról az ötödik)
– A különleges természeti adottságokkal megáldott környék bőven adott lehetőséget a testi-lelki növekedésre.
– Maga a helyszín is szívet-lelket gyönyörködtető. Visszajönnek a gyerekkori karácsonyi hangulatok, a csodavárás, a lábunk alatt ropogó hó élménye, amikor mentünk az éjféli misére. Mi nem angyalkáztunk, hanem a Jézuska hozott mindent. De ami igazán fontos volt, az a család légköre. Sokszor emlegetem, hogy a családunk szeretetközösségének óvó, védő, irányító, nevelő, iránymutató, értéket átadó közegében nőttünk fel a két fiútestvéremmel.
– Az Árpád-kori Szent Márton-templom Csesztve egyik ékszere.
– Megmutattam a legféltettebb kincsünket, a templomot is, ahol felnőttem, ministráltam, belenőttem a hitbe. Igazán az ember hivatását közösségben kapja. Ha Isten meghív valakit, a közösségből a közösség szolgálatára hívja. A hivatás a közösségben tud felnőni. A küldetésemet, a papi hivatás felismerését a szüleimnek, nagyszüleimnek, a szülőfalumban a népi vallásosságból gyökerező egyszerű parasztembereknek köszönhetem. Világos egyértelmű fogalmak, jelek határozták meg az életünket, nem volt kérdés, mit jelent pl. a házasság, az, hogy a gyereknek is van dolga, hogy a másokért meghozott áldozat gyümölcsöt fog teremni. Ezek annyira egyértelmű, tényszerű dolgok voltak, és ezt nemcsak kimondva, hanem elénk élve mutatták meg.
Nemcsak a családunk, hanem a közösség is nevelt, irányított, segített bennünket, fiatalokat. Ha az úton nem köszöntem egy felnőttnek, akkor a kalapját megemelve ő köszönt rám és szeretettel hozta tudtomra a hiányosságomat, amire nagyon elszégyelltem magam, de egy életre meg is tanultam a leckét. Nemcsak elment mellettem az utcán, hanem fontosnak érezte, hogy szembesítsen a hibámmal, hogy erre ne kerüljön sor legközelebb. Ilyen élményeim is vannak.
– Abban az időben kisebb közösségekben ez természetes volt, ma már mindez nem egyértelmű.
– Az egymásra figyelés, a másikért való felelősséggel tartozás nem csak azt jelenti, hogy vigyázok, ne legyen semmi baja, hanem hogy valamilyen értékre elvezessem. A felnőttek ezt megtették, adott esetben figyelmeztettek, hogy jó irányba menjünk, de nem fordították el a fejüket, ha rossz irányba haladtunk, mondván, semmi közöm hozzá, az ő dolga. Ma ezt sugallja a világ, mindenki azt csinál, amit akar.
Palánki Ferenc püspök atya családja körében (jobbról ) – 1985
– A gyermekként, fiatalként Csesztvén megélt karácsonyi ünnep különlegességét mi jelentette püspök atya számára?
– Nálunk karácsonyi hagyomány volt, hogy szenteste mentünk „az ablakok alá” énekelni, kántálni, főleg a rokonokhoz, nagyszülőkhöz. Kaptunk egy-egy szaloncukrot, és továbbhaladtunk. Tele volt az egész falu éneklő csoportokkal, mert mindenki ment a rokonaihoz énekelni. Nagyon hangulatos, felejthetetlen élmény volt.
A templomban Betlehemes játékot adtunk elő a híveknek, emlékszem, piros színű mikuláscsomagból készítettük a tüzet, laposelemre izzót raktunk, az világította meg a papírt. Ez nagyon tetszett nekünk. Én többször voltam pásztor, szorgalmasan tanultam a szerepemet, de nagyon izgultam, mert tele volt a templom az éjféli misén, és ott kellett előadnunk a betlehemest. Szép emlék volt.
– Azokban az időkben karácsonykor nem az ajándékozáson volt a hangsúly.
– Én sem erre emlékszem. Kaptunk apróságokat, sapkát, kesztyűt, amire egyébként is szükség volt, de a hangsúly az együtt töltött estén volt, társasjátékoztunk, imádkoztunk, hogy ébren tudjunk maradni az éjféli miséig, akkor még nem volt televíziónk.
A püspök atya pappá szentelését követően, az első szentmiséjén újmisést áldást ad édesanyjának – Csesztve, 1994
– Mi volt a legszebb csesztvei emlék püspök atya életében?
– A legszebb emlékem az újmise volt, azt nem múlhatja felül semmi más.
– Madách Imre költő, drámaíró a Fráter Erzsébettel kötött hazaságának legszebb éveit töltötte Csesztvén. Ez is hozzátartozott a falu hangulatához.
– A nagy drámaíró 1844-től 1853-ig élt családjával a faluban, gyermekeiket is a csesztvei templomban keresztelték. A Szerelmes Földrajz forgatása közben ellátogattunk a Madách kúriához. Csesztve közel állt Madách Imre szívéhez. Amikor visszaköltözött Alsósztregovára, Budapestre jövet-menet, gyakran megállt Csesztvén. Ott fogadta 1862-ben Arany Jánost is, aki „Az ember tragédiája” című drámáját felfedezte. Emléktábla is őrzi ezt a találkozást.
1853-ban Madách Imre öccse, Károly költözött a házba. Leszármazottai is itt éltek. A kúria utolsó lakója Madách Károly unokája, Madách Alice volt, Márai Sándor (született: Grosschmid Sándor) nagybátyjának, Grosschmid Károlynak a felesége. Márai és testvére Radványi (Grosschmid) Géza is sokat nyaraltak Csesztvén.
Irodalomtörténeti érdekesség, hogy a Madách házat 1964-ben alakították át múzeummá. Alice néni 1977-ben halt meg, ő ott élt az épületben egészen haláláig. Emlékszem, édesanyámmal egyszer vittünk neki meggyet, ő pedig megmutatta a múzeumot, és megengedte, hogy beülhessek Madách Imre hintaszékébe, amely most a balassagyarmati palóc múzeumban látható.
– Hogyan telik a karácsony a püspöki hivatalban? Hogyan készül a karácsonyra?
– Most a püspöki hivatal épületének felújítása nem teszi lehetővé a hagyományos ünneplést. Minden évben a kispapokkal, a debreceni plébániák papjaival együtt töltjük a szentestét az éjféli miséig. Most a Szent Anna Plébánián jövünk össze.
A lelki készület, a szentgyónás és az imádság a legfontosabb. Az adventi idő kegyelmi idő, tele lehetőséggel. Sötétben kezdődik, és mire elérkezünk karácsony ünnepéhez, megszületik a fény forrása, a Világ Világossága, de közben úgy éljük át ezt az ünnepet, hogy a szívünkben ott van annak az öröme, hogy mindez már megtörtént. Most csak újraélhetjük, jelenvalóvá tehetjük azt, ami már megvolt. Ez olyan, mint amikor az ember elővesz egy ajándékot, könyvet, amit nagyon szeret, és újra örül neki.
Itt nem egy szép történetről van szó, hanem magáról az örök életről. Tulajdonképpen a karácsony arról szól, hogy „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” (Simone Weil) Sok negatív hatás éri az embert: az élet nehézségei, a vírus, a fenyegetettség, a betegség, gazdasági problémák, politika, és ezért kell újra átélni azt, hogy itt van közöttünk Jézus, velünk az Úr, és akkor felerősödik bennünk az az öröm, hogy tulajdonképpen minden rendben van, mert az Ő kezében vagyunk.
– Ezt az időszakot áthatja a szinódusi út kezdete is, az egyházmegyei folyamat közepén vagyunk. Ferenc pápa a világ összes egyházmegyéjét meghívta a 2023-as őszi Püspöki Szinódust megelőző két éves szinódusi folyamatra, amelynek 2022. április végéig tartó egyházmegyei szakasza ez év októberében elkezdődött. Ehhez hasonló párbeszédre nem volt eddig lehetőség. Hogyan látja, nyitottak a hívek erre a fajta építőszándékú véleménynyilvánításra?
– Nagyon fontos, hogy tisztán lássunk ebben a kérdésben. Nem arról van szó, hogy faggatni kell a híveket, hanem egyszerűen arról, hogy lehetőséget adunk az őszinte megnyilatkozásra, hogy elmondhassák, hogyan látják a helyzetüket, az egyházat, amelynek minden megkeresztelt ember a tagja, nemcsak a papok, a püspök és munkatársai. Éppen ezért nagyon lényeges, hogy ne kívülállóként beszéljünk az egyházról, mint tőlünk távol lévő valóságról, hanem úgy, hogy benne, az egyház titokzatos testében élünk. Úgy kell gondolkodnunk az Anyaszentegyházról, mint az édesanyánkról, akit nem bántunk, nem szidunk és nem is beszélünk róla bírálva, vagy ha igen, akkor az kell, hogy nekünk is fájjon. Lényeges az is, hogy nem a hitbeli tanítást vagy az egyház morális kérdéseit kell megvitatnunk. Azok világosak.
Egyházközségeink fiataljai is bekapcsolódnak a szinódusi folyamatba
Ferenc pápának itt jelentkezik a nagyszerű gondolata: a szinodális út lehetőség arra, hogy mindenki elgondolkozzon azon, milyen a kapcsolata az egyház-anyánkkal. El is mondhatja, de legalább szembesüljön vele, hogy mit tesz azért, hogy az egyház, a közösség hitelesebb, tanúságtétele mások számára meghívó erejű legyen. Ez a fontos a szinodalitásnál, hogy mi közös úton (szinódus: közös út), egy közösségben járunk, szeretetközösségben élünk, és megyünk előre a végcélunk, Krisztus felé.
Lesújtó a statisztika, hogy milyen kevesen járnak templomba, a fiatalok közül sokan nem hisznek semmiben, nem látják értelmét az életnek, és ez megdöbbentő. Mivel nem tudja a választ, ezért ezt a reménytelenséget különböző eszközökkel és anyagokkal próbálja érzésteleníteni. Meg kell találni az élete értelmét, azt, hogy miért él a világban, hogy neki itt dolga van, és felelősséggel tartozik másokért. Jézus Krisztus szeretetében észrevétlenül megtalálja a boldogságot, de ha máshol keresi, nem veszi észre, hogy rossz úton jár.
A szinódusi út, a szinodalitás nagy lehetőség mindenkinek, hogy átgondolja az életét, az Istennel, az egyházzal, a többi emberrel való kapcsolatát. Ebben segítséget is szeretnénk adni a kérdések által, amit egyénileg és közösségben is meg lehet válaszolni.
– Azon túl, hogy az egyházmegyei összegző elemzés eljut a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciára, onnan a püspöki szinódusra, a szinodális folyamat hogyan mozdíthatja előre az egyház ügyét egyházmegyei, illetve egyházközségi, lelkiségi mozgalmak szintjén?
A folyamat lényege, hogy két éven keresztül a szinódusi titkárság összegyűjti a beérkezett válaszokat, dokumentumokat, és abból egy szintézist készít, amely munkadokumentuma lesz a 2023-as püspöki szinódusnak. Ez alapján a szinódus püspök és civil résztvevői a hozzászólásokban elmondják véleményüket, meglátásukat, javaslataikat, majd ebből elkészül egy záródokumentum, ami alapján a Szentatya megfogalmaz majd egy apostoli buzdítást, és irányt tud mutatni a továbbiakhoz. Ez a hosszú folyamat az egyház önreflexiója is, keresi a továbblépés útjait.
Önmagában a két éves szinodális folyamat már ünnep, mert számtalan lehetőséget hordoz magában. Az egyház tagjai elkezdik egymással a párbeszédet, a közösség, részvétel, küldetés témákban. Reméljük, hogy ezek folytatódnak, és a hívek egyre tudatosabban fognak részt venni az egyház életében. Így a gyümölcseit már nemcsak a végén, a pápai iránymutatásban látjuk, hanem a találkozásokban, véleménynyilvánításokban, beszélgetésekben.
Az egyházmegyei folyamat 2022 áprilisa végén zárul.
Az egyház nem csupán emberi közösség. Isteni alapítású, Isten működik benne, a célja is meghaladja az evilági távlatokat. Az egyház három részből áll: a zarándok egyház mi vagyunk, a szenvedő, vagy tisztuló egyházhoz azok tartoznak, akik már meghaltak és a tisztulás állapotában vannak, a megdicsőült egyház pedig azoknak a közössége, akik már a mennyországban vannak. A szenvedő egyház tagjai a mennyországba fognak jutni, és reményeink szerint mi is, tehát csak a megdicsőült egyház, a megdicsőültek közössége marad meg az örökkévalóságban. Ebből is látszik, hogy az egyház túlmutat az evilági kereteken.
Akármilyen gyengék, bűnösek a ma élő tagjai, a szentek egyháza marad meg örökké, és jó lenne, ha nem maradnánk ki belőle.
A püspök atya a Családok Jézus Irgalmas Szívében Közösség tagjai körében a NEK Családi Nap rendezvényén
– Nemrég zajlott a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyházmegyei utótalálkozója Nyíregyházán. Lelkünkben, emlékeinkben visszatért a NEK budapesti hangulata, amely felejthetetlen élményt jelentett mindannyiunknak. Hogyan tudjuk a NEK üzenetét a lelkünkben elevenen megőrizni, továbbadni, az egyházat lendületbe tartani?
– Az Eucharisztia hálaadást jelent. Az Eucharisztikus Kongresszus ünneplése is egy nagy közösségi élmény, amiért azóta is hálát adunk, köszönet van a szívünkben, hogy minden emberi elképzelést felülmúlt. Rengeteg munka van mögötte. Minden a helyén volt, mintegy háromezer önkéntes teljesített szolgálatot a 70 ezer önkéntes munkaórában az egy hét alatt. Volt olyan nap, hogy 700 cserkész dolgozott. Mennyi lelkes fiatal jelenlétét mutatta ez!
Az egyes programok mély, bensőséges hangulata, a Forráspont Esten a koncert után az Oltáriszentség kitételekor megtapasztalt 12 ezer fiatal csöndje, a szelíd erő, amit a szombati körmeneten éltünk át, ahol 250-300 ezer ember kísérte az Oltáriszentséget, a Kossuth tértől a Hősök teréig betöltve az utcákat, mind-mind karácsony üzenetét erősítették bennünk: Velünk az Isten.
Ha eszünkbe jut egy szép történés, egy számunkra kedves személy, önkéntelenül elmosolyodunk. Ha felidéződik bennünk a NEK, a Jézussal való találkozás élménye, mindez erőforrást jelent számunkra. Meggyőződésem, hogy egy-egy közösség, plébánia, egyházmegye megújulása az egyén megújulásával kezdődik. Ha sokan újítják meg az életüket, az Istennel, az Eucharisztiával való kapcsolatukat, akkor az a közösségen is meg fog látszani.
Kedves Püspök Atya!
– Ismét nehéz időszakban töltjük a karácsonyt. Hogyan ünnepeljünk? Karácsony küszöbén mit üzen az egyházmegye híveinek?
Újra és újra leckét kapunk a Jóistentől, hogy megtanuljunk valóban felelősséget vállalni egymásért, és ne csak magunkra, valamint arra gondoljunk, hogyan vészeljük át ezt az időszakot, hanem tudatosodjon bennünk, mi összetartozunk. Ezt kell megtanulni.
Ahogyan a Szentatya mondta, senki sem menekülhet meg egyedül. A világot kell meggyógyítani és a világ meggyógyulása rajtunk is múlik. Ami rajtam múlik azt meg kell hogy tegyem. Egy embernek a megújulása sokat jelent, így jön létre az emberiség nagy családja, és így együtt tudjuk meggyógyítani a világot.
A világ nagy beteg, és az is lesz addig, amíg az emberek önzők lesznek, és amíg nem élik meg azt, amit Jézus – aki eljött közénk – elénk élt.
Jézusnak mekkora utat kellett megtenni, hogy istenségét kiüresítse, és szolgai alakot öltsön. Micsoda alázat, felemelő és megdöbbentő szeretet ez! Tanuljuk meg, hogy ne csak magunkra gondoljunk, hanem arra, hogy mit kell tennünk a világ gyógyulásáért. Le kell mondani az önzésről, el kell indulni azon az úton, amelyet Jézus jelölt ki eljövetelével, és akkor megmutathatjuk hiteles szeretetünket, miközben rengeteg jót tehetünk.
„Ha valaki nem hisz az emberi jóságban, kezdjen el jót tenni, és meglátja, hogy milyen sokan mellé szegődnek” – fogalmazott Böjte Csaba atya.
Velünk az Isten, és ez az örömhír egész életünk mozgató ereje.
Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
