Krakomperger Zoltán atya elmélkedése szentségimádáson hangzott el december 23-án, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Püspöki Hivatala dolgozóinak karácsonyi ünnepségén a Szent Anna-székesegyházban. Az elmélkedést teljes terjedelemben közöljük.
Ha az adventi időszakot lelkigyakorlatként éltük meg, és olvasmányrendjéhez igazítottuk lelki felkészülésünket Urunk születésének ünneplésére, akkor advent utolsó napjaira újból elsajátíthattunk három fontos — egész életünk adventi várakozását meghatározó — erényt: a hálát, az odaadó szolgálatkészséget és az ujjongó örömet.
A hála
Hálával telik meg a lelkünk, hiszen Isten emel fel minket elesettségünkből, és ajándékoz szabadulást bűneinkből. Szabadítása bűneinkből minden szempontból emberhez méltó, minket megbecsülő, még „technikai” kivitelezésében is, mert nem találunk benne semmi megalázót, önmagunktól és másoktól elidegenítőt, hanem mindenestől gazdagít bennünket. Az advent végére Betlehemmé alakul át a lelkünk. Ennek következtében egyenként és mindnyájan magunkra alkalmazhatjuk Mikeás próféta jövendölését Betlehemről: „De te, (Betlehem) Efrata, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett” (5,1). A megtestesülés misztériumának újra átélésében Isten maga jön felénk, lehajol hozzánk, egy lesz közülünk és felkarol minket (vö. Lk 1,54) elesettségünkből.
„Isten emberré lett, hogy teljes mértékben velünk éljen, velünk szenvedjen, és velünk együtt haljon meg. Jézus annyira egy lett velünk, hogy nem létezik emberi gyöngeség, fájdalom, kísértés, melyet nem élt volna át. Éppen mivel Jézus Isten és nincs rajta a bűnnek foltja, olyannyira megtapasztalja a mi bűnös és zilált emberi körülményeinket, hogy elmondhatjuk: jobban ismer és szeret minket, mint mi önmagunkat. Rajta kívül nincs senki, aki teljesen egy velünk, megért minket és minden határon túl szeret. Mi emberek túlságosan el vagyunk telve önmagunkkal, és nem tudjuk a másik embert magunk elé helyezni. De Jézus egész valóját adja, nem tart vissza semmit önmagából, és olyan tökéletesen egy velünk, hogy soha nem érezzük egyedül magunkat. Jézus az együttérző Isten, aki gyengeségünkben olyan közel áll hozzánk, hogy félelem nélkül fordulhatunk hozzá. Amikor esendőségünkben Isten előtt állunk, aki lát minket teljes valóságunkban, lassan megtapasztaljuk, mit jelent, hogy elküldte nekünk Jézust, aki minden tekintetben Velünk az Isten” (Henri J. M. Nouwen: Letters to Marc about Jesus)
Az odaadó szolgálatkészség
Az Isten iránti teljes engedelmességben és az önfeláldozást is vállaló készenlétben megmutatkozó szolgálatkészség a Krisztust követő ember adventi erénye. Ennek teljes mértékére mutat rá — az Ige megtestesülésével összefüggésben — a Zsidókhoz írt levél alábbi része, amely beemel minket az Atya és a Fiú közötti belső szentháromsági párbeszédbe: Isten Igéje ezzel az elhatározással lép a kozmoszba: „Áldozatot és ajándékot nem kívántál, hanem emberi testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Ezért így szóltam: Íme, elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van” (Zsid 10,5-7). A levél szerzője ezekkel a szavakkal feltárta az örök Ige életének legmélyéről feltörő irányulását: Atyja akaratának feltétel nélküli teljesítése mindig, mindenhol és mindenben, azaz nem akar egyetlen élethelyzetet sem nélküle megélni. Erről így tett Jézus vallomást: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott” (Jn 4,34).
Nem valamit adott önmaga helyett, hanem önmagát, akaratát adta Atyjának és nekünk, megváltásra szoruló embereknek. Életünk az egyházban, részvételünk a szentmisén és szentáldozásunk ebbe a jézusi önfelajánlásba kapcsol minket.
Ha foglalkoztat még minket a kérdés, hogy miért teljesítsem Isten akaratát, akkor a felelet nem lehet más, csak ez: mert Ő a szeretet. Rám vonatkozó akaratának tárgya, hogy üdvözüljek. Ezért ha engedelmeskedem az Ő üdvözítő akaratának, akkor meghozom életem legjelentőségteljesebb döntését üdvösségem és boldogságom mellett.
Az odaadó szolgálatkészséget a megtestesülés közvetlen előkészítésében felfedezhetjük Szűz Mária anyaságában: „Ime, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,37).
Állhatatosságunkkal az odaadó szolgálatkészségben Isten és felebarátaink iránt gyarapítjuk kortársaink testi-lelki javát.
Az ujjongó öröm
Az ujjongó örömet mint gyümölcsöt megtermi adventi készületünk és hitünk. Vonatkoztassuk magunkra Keresztelő János édesanyjának, Erzsébetnek a felismerését Szűz Máriáról: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). Ez a boldogságmondás józan és világos. Mária nem boldog, ha hisz Isten szavának, hanem, mert hisz neki. A tény, hogy ő hisz, nem annak a feltétele, hogy Isten kiválasztja Jézus édesanyjául. Kiválasztása következménye és előfeltétele annak, hogy észreveszi és elfogadja azt, ami vele és Isten egész népével történik Jézus születésével. Mária boldogsága engedelmes hitének velejárója. Ha az Istenbe vetett hitünk és meggyökerezettségünk Őbenne már földi zarándoklatunk során is boldogít, akkor milyen boldoggá fog tenni minket az Ő színelátása?!
Örömöm megőrzése és gyarapodása érdekében mérjek mindent a Krisztus-misztériumhoz, és végső célom ismeretében rostáljak meg mindent, amivel kapcsolatba kerülök annak érdekében, hogy Isten öröme ne mérgeződjön bennem. Az Atya azért küldte Egyszülöttét közénk, hogy az Ő örömét átadja nekünk (vö. Jn 15,11). Az atyai mértékű, teljes öröm befogadásáért vessem alá a korízlést az evangéliumnak, nem pedig az evangéliumot a korízlésnek. A korízlés alávetése az evangélium kritikájának két okból bizonyul elkerülhetetlennek. Az első ok: egyre jobban sokasodik a lélekölő szomorúságot, istengyermeki méltóságunkat mérgező, romboló beszéd, írás és emberi kapcsolat. A második ok: a hozzánk méltó, tiszta öröm nem található meg a fogyasztói társadalom kínálataiban és az eldobható kapcsolatokban sem.
A hála, az odaadó szolgálatkészség és az ujjongó öröm jegyében tevékeny szeretet művei közösséget és egységet hoznak létre köztünk. Így válik tapasztalatunkká: „Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban” (Fil 4,7).
A hála, az odaadó szolgálatkészség és az ujjongó öröm erényei alkotják Szűz Mária hálaénekének alapszövetét, a Magnificat-ot.
A Magnificat himnusz formájában és tartalmában teljesen ószövetségi, mert számos emlékeztető van benne Isten korábbi nagy tetteire. Kicsendül belőle Hanna hálaéneke, amelyet a szövetség Istene előtt énekelt, amikor hosszú várakozás és kitartó esdeklés után Sámuelt megkapta Istentől ajándékba (vö. 1Sám 2,1-11).
A Magnificatban az első helyen áll Isten imádása. Ebből a himnuszból hiányzik a kérés, az engesztelés, panaszkodás és vigasztaláskeresés. Ebben az énekben az ember elragadtatott, adorációs ujjongásban, az Istenre vetett tekintettel nézhet önmagára, és kicsinysége ellenére átérzi Isten létbe szólító, minden érdem nélkül hitre kiválasztó és szolgálatra alkalmassá formáló, teremtő szeretetét.
Lelkem magasztalja az Urat (Lk 1,46b)
Szűz Mária a figyelmet önmagáról Istenre tereli, akit egyedül illet minden tisztelet és dicséret. Szó szerint: „önmaga fölé emeli, naggyá teszi” lelkében az Urat. Imádva dicsőíti hatalmát és jóságát, amelyet megtapasztalhatott magán, a Messiás elküldésére vonatkozó prófétai ígéretek beteljesülésében és a választott nép egész történelmében.
Ezzel a dicsőítő énekkel, amely az egész Szentírás legjelentősebb éneke, akarjuk Máriával együtt az Oltáriszentségben köztünk lévő Urat dicsérni.
„Lelkem magasztalja az Urat”: ebben áll életem célja és örök boldogságom; mert ő az én teremtőm, létem, szentségem és kiválasztásom forrása, ő jótevőm, Istenem és mindenem.
„És szívem ujjong üdvözítő Istenemben” (Lk 1,47)
Mária nem tudja felfogni, mit tett vele a szövetség Istene, és ezért szavak után kutat, hogy kifejezhesse boldogságát. Mária telve van ujjongással.
Az üdvözítő Isten jelzős szerkezetből jól kihallható Jézus neve, aminek jelentését úgy írhatjuk körül, hogy „Isten üdvözít, megsegít, megszabadít” (vö. Mt 1,21). Jézus az üdvözítő, a megmentő, a megváltó, a megtartó. A Magnificat nem ejti ki Jézus nevét, mert első verse Istent, a Mindenhatót dicsőíti, a királyt, mindenek uralkodóját, az élőt és egyetlent, az ég és föld Urát, de ez az Isten Jézus Krisztus atyja és Jézusban megváltó Istene minden embernek.
Mária emlékezik ebben az órában Isten megmentő tetteire, amelyeket évszázadokon keresztül magasztaltak (vö. Zsolt 25,5). Mindenekelőtt majdnem szó szerint átveszi Habakuk próféta vallomását: „Én azonban örülök az Úrban, ujjongok üdvözítő Istenemben” (Hab 3,18).
Korunkba, világunkban, saját életünkben Isten nagy tettei nem értek véget. Biztos, hogy Isten próbára tesz bennünket, gyakorta sóhajtozunk a teher alatt, amelyet viselnünk kell. De naponta érezzük, hogy Isten a mi megváltónk, üdvözítőnk és megmentőnk. Nem hagy el bennünket. Ha az este tele volt gondokkal, reggel örülhetünk: az Úr a mi megmentőnk. „Ha este sírás látogat is meg, reggel visszatér az öröm” (Zsolt 30,6).
Öröm és ujjongás legyen életünk alaphangja. Az öröm abból a szívből származik, amely megtalálta legmélyebb önazonosságát Istenben: Isten teremtménye vagyok, ő szeret engem; Krisztus megváltott; megtaláltam véle utamat, s ezért „ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy” (Zsolt 23,4).
Nagyot tett velem a Hatalmas (Lk 1,49)
Mária soha nem telik be Isten dicsőítésével. Ebben a versben megint Istenre fordítja figyelmét, és telkesen elmélkedni kezd a Hatalmas nagy tetteiről. A „hatalmas” jelző csaknem önálló Isten-fogalom az Ószövetségben. Isten hatalmát gyakran mutatja be harcos képekben (vö. Zsolt 45, 4.6).
Velem is nagy dolgokat művelt a hatalmas Isten. Nagy tetteinek emlékoszlopai a teremtés, megváltás, a kiválasztás, a hivatás, a kitartás a jóban, esetleg megtérés és a különleges kegyelemadományok. Atyai bőkezűsége még sokkal többet akar juttatni. A mennyországban tartja fenn számunkra jótéteményeinek legjavát.
Ne a hiányokra, a megoldatlan helyzetekre, a szenvedésekre tekintsek, hanem Isten életemben eszközölt szabadításának sorozatára, amelyeket velem művelt: a keresztségben az isteni természetben részesített, a szentáldozásban Krisztus-hordozóvá tesz, és kinyilatkoztatásával minden emberi értelmet meghaladó ismeretet tárt fel előttem.
És mindezeken keresztül kirajzolódik előttem az üdvtörténet mindent magába foglaló ragyogó íve, s látom, hogy Isten hűséges ígéreteihez, Ábrahámtól Krisztusig és az utolsó napig.
Szent az ő neve (Lk 1,49b)
Mária dicsőítő énekének ebben a versében a 145. zsoltár utolsó sorát valóra váltotta: „Minden test áldja szent nevét mindörökkön örökké!” Népének Istenről alkotott látásmódjába helyezi magát, amely így imádkozik a zsinagógai istentiszteleten: „Dicsőíttessék és szenteltessék meg az ő nagy neve a világban, amelyet akarata szerint teremtett. Vigye uralomra királyságát életetek során, a ti napjaitokban!” Szűz Mária tudta, hogy ez a „ti napjaitokban” őbenne beteljesült. Isten Szentnek nyilvánította ki önmagát, amikor nagy irgalmasságát kiárasztotta szolgálólányára, aki az üdvösség hajnalpírja; vele kezdődik el a megváltás kora.
Szűz Mária ebben a vallomásában elővételezte fiának, Jézus Krisztusnak első Miatyánk-kérését is.
Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkkel marad (Lk 1,50)
Ezen a helyen arról énekel Mária, hogy miként is cselekszik az Isten. Amit rajta és általa, mint a Messiás anyja által cselekedett népével, az nyilatkoztatja ki eljárásmódját: irgalmas, jóságos, gyengéd szeretet. Hálaadó énekének végén ismét szó lesz Isten irgalmáról.
Az irgalom az ő dallamának vezérmotívuma. Mária átveszi a zsoltárok gondolatait és szavait, amelyek újra meg újra az Úr irgalmáról énekelnek: „Ahogy egy apa megkönyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik öt félik… Az Úr kegyelme mindörökké az igazakkal van, és igazságossága fiaik fiaival” (Zsolt 103,13.17).
Különösen szívbe markolnak azok a szöveghelyek a Szentírásban, amelyek Isten irgalmát az édesanya viselkedésén keresztül érzékeltetik. Izaiás próféta Istenét így szólaltatja meg: „Mint a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket” (66,13). Az irgalmat nyert embert megható gyengédséggel a gyermekhez hasonlítják, aki elcsitul az anyai ölben, vagyis Istennél talált menedéket: „Mint anyja ölén a gyermek, úgy pihen benne a lelkem” (Zsolt 131,2).
Isten irgalma Mária énekében és az Ószövetség számos helyén összefonódik azzal az utalással, hogy csak azok részesülnek benne, akik Istent félik és tisztelik. Az istenfélelem nem azonos az Istentől való rettegéssel, hanem a vallási hódolat, a megbecsülés, a nagyra értékelés. Mély bölcsesség rejlik Sirák fiának szavaiban: „Az Úrnak félelme tisztesség, dicsőség, csupa vidámság és ünnepi koszorú. Az Úrnak félelme üdíti a szívet, ujjongó örömet ad s hosszú életet.” (Sir 1,11.12)
Isten irgalma minden nemzedékkel szemben olyan mértékű, hogy átfogja még a bűnösöket is, ha azok engedik, hogy az irgalmas Isten kegyelme megszabadítsa őket, és újból félni kezdik.
Máriában nem volt bűn, ő nem volt a gonoszság halójában, amit mi áteredő bűnnek nevezünk, mégis dicsőíti Isten irgalmát, amelyet minden nemzedék megtapasztalt. Mi is megajándékozottakként élhetünk, akiket Isten irgalma napról napra újjá teremt, és a kiengesztelődés szolgálatába állít: „Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket, sőt ránk bízta a kiengesztelődés igéjét” (2Kor 5,19).
Dr. Krakomperger Zoltán általános helynök
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
