„Van Valaki az életemben, aki csak önmagamért, pusztán szeretetből, semmilyen viszonzást sem elvárva értem él, nekem szenteli önmagát.”
Advent két összetevője egybefonódik karácsonyi előkészületünk idején. Az egyik összetevője, hogy hálásan visszaemlékezünk az első történelmi Úrjövetre, amikor Isten Fia ember lett. Ettől elválaszthatatlan, hogy Aki első eljövetelekor önmagát megalázta, testet öltött, második eljövetelében nyilvánvalóvá teszi az Ő dicsőségét, amelyet feltámadásakor emberségére öltött.
Az értünk meghalt és dicsőségesen feltámadt Krisztus az, akinek második eljövetele többé nem rejtett lesz, hanem nyilvánvaló. Mit jelent ez a mi számunkra? Krisztus szava és annak beigazolódása tapasztalhatóvá válik. A hívő ember abból él, hogy amit Jézus mond, annak a tartalmát engedi valóra válni hétköznapjaiban, egész élete során. De nem csak a hívő embernek fog kinyilvánulni a dicsőségesen feltámadt Krisztus hatalma. A nem hívő ember meg fogja tapasztalni, hogy amitől menekült földi életében, az egyáltalán nem riasztó. Krisztus személye és a megváltás műve az életét segítette volna, hogy helyes módon meg tudja tenni mindazt, amire az Isten meghívta őt már kiskorától fogva.
A Krisztusban hívő embernek ezért nincs oka arra, hogy lélekben eltávolodjon attól, amit a hitvallásban is elmond: „újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat”. A hitvallás ezen mondata értésünkre adja, hogy Krisztus minden embernek a mércéje, annak is, aki hittel befogadja Őt életébe, de annak is, aki még nem tárta előtte szélesre életének az ajtaját. Ez a második összetevője az adventi időszaknak.
Az advent jelenkorunkban eléggé mostoha bánásmódban részesül, hiszen számos kortársunk nem tud mit kezdeni ezzel, mert megfeledkezik arról, hogy időben való létezésünk véges. Ami időben jött létre, az időben egyszer véget is ér, de nem mindegy, hogyan. Krisztus dicsőséges második eljövetele hittani mondanivalóját az hordozza magában, hogy a történelem lezárása, személyes életünk történelmének a lezárása annak az üdvözítő Jézusnak a kezében van, aki az Emberfia.
Az evangéliumban (ld. Lk 21,25-28; 34-36) olvassuk, hogy a mindenség összetartó erői megrendülnek, mert ami időben létezik, az alávetett az elmúlásnak. Akkor majd meglátják az Emberfiát. Ez Jézus beszédeinek központi kifejezése, amikor a történelem lezárulásáról szól. Az Emberfia elnevezés bibliai értelemben azt az embert jelenti, aki mindenben Istenhez igazodva éli az életét, és mindenben Istenhez igazított bánásmódban részesít másokat.
Dániel próféta könyvére vezethető vissza ez a kifejezés. Valaki, Aki emberségét Isten mértéke szerint éli meg. Ezért nincs benne semmi elidegenítő, ami miatt menekülni kellene tőle, ami miatt el kellene feledni Őt és a megváltás művét. Az Emberfia kifejezés reménységkeltő, miként a hozzákapcsolódó körülmények leírása is, amint eljön a felhőkben. A Szentírás jelképrendszerében a felhő a reménység szimbólumává vált. Amikor Izraelben látták a Földközi tenger felől érkező felhőket, akkor fellélegeztek, hogy azok esőt hoznak, így nem maradnak többé az éltető víz nélkül.
A hatalom és a dicsőség egyáltalán nem áll tőlünk távol, mert megkeresztelkedésünk óta a dicsőségesen feltámadt Krisztus életének részeseivé lettünk, Akinek a húsvéti élete isteni hatalomban, dicsőségben derül fel. Ez a hatalom és dicsőség Krisztust nem választja el az embertől, hanem hozzánk köti, nekünk tesz szolgálatot minden hatalmával együtt. Ez az a hatalom, amely bennünket felemel elesettségünkből, életünket beragyogja, és ha mindebbe belegondolunk, akkor Jézus dicsőséges második eljövetele nem rémiszt, hanem ellenkezőleg, felkelti bennünk a reménységet és vágyakozást, hogy most már közösségben éljünk Vele a hit által.
Krisztus dicsőséges második visszatérésének a hittani mondanivalója az, hogy az Úrral közösségre léphetek és Vele egységben maradhatok úgy, hogy ezt már semmi nem fogja veszélyeztetni.
Az értünk megfeszített és feltámadt Krisztus második visszatérésében az fog kinyilvánulni, hogy volt valaki az életemben, aki csak önmagamért, pusztán szeretetből, semmilyen viszonzást sem elvárva értem élt, nekem szentelte önmagát.
A dicsőséges Krisztus így a reménység hordozója és a táplálója mindnyájunkban.
A végidőről szóló beszéd második részében különös jelentőségű a következő szimbólum, amely szintén a bizalmat hivatott kifejezni. Amikor mindez beteljesedik: „nézzetek fel és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett a megváltásotok”.
A felemelt fő jelképét akkor értjük helyesen, ha visszagondolunk arra, hogy a testvérgyilkosságot elkövető Káin lehorgasztotta a fejét, s amikor Isten számon kérte őt tette miatt, akkor lelkiismeretének vádjával kellett megbirkóznia. A Szentírás jelképrendszerében a lehorgasztott fő a megadásnak, a lemondásnak, a kilátástalanságnak, a reménytelenségnek a szimbóluma. Ezzel szemben a felemelt fő hirdeti láthatóan is, hogy az ember nem téveszti szem elől, miért is él ebben a világban, és annak szenteli minden képességét.
Szent Pál (ld. 1Tessz 3,12-4,2) nem hagyott bennünket segítség nélkül, mert megvallotta, hogy amikor szem előtt tartjuk célunkat, akkor egyre előbbre haladunk Krisztus kilétének a megismerésében. „Megtanultátok tőlünk, hogyan kell Istennek tetsző életet élnetek: éljetek is hát így, s haladjatok egyre előbbre. Hiszen tudjátok, milyen utasításokat adtunk nektek Urunk, Jézus által.”
Az adventi időszak arra szolgál, hogy újból teljes odaadással igeneljem: Isten lehetőséget kínál fel nekem, hogy növekedhessek az istenes életben. Ebben a növekedés arra szolgál, hogy lelkileg bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk végső célunkkal. Mert ha valaki végső céljáról megfeledkezik – hogy a feltámadt Krisztus életének részesévé váljon –, akkor ő belülről csupán egy humanista koordinátarendszerben tud növekedni. Nekünk azonban ennél több lehetőségünk van. Mi, keresztények a jézusi koordinátarendszerben növekedhetünk Isten szívéig.
Dr. Krakomperger Zoltán általános helynök beszéde advent első vasárnapján hangzott el a debreceni Szent Anna-székesegyházban.
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
