Elemek szűrése dátum szerint: november 2018

„Szegény digó! Mit vétettél te nekünk s mit mi teneked?... Imádkozom, hogy a pusztulásra ítélt szerencsétlen, mit sem sejtő digók közt ne legyen özvegy édesanyának egyetlen fia.” (Kókay László szegedi piarista diák doberdói naplójából)

100 évvel ezelőtt 1918. november 11-én, 11 órakor ért véget a „Nagy Háború”. Ennek emlékére november 10-én, 10 órától a Szent József Általános Iskola, Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium aulájában (Szent Anna u. 17.) koszorúzást tartanak, majd kiállítás nyílik Bánszki Tamás akvarelljeiből, valamint az iskola dísztermében előadással emlékeznek meg az áldozatokról.

A megemlékezésen részt vesznek dr. Bódis Zoltán intézményvezető, Bancsi Zoltán, az iskola lelkivezetője, dr. Lippai Péter, a Magyar Honvédség 5. Bocskai István Lövészdandár parancsnokhelyettese, előadást tart dr. Lippai Péter ezredes, történész és Ispán Zoltán.
A rendezvényen közreműködnek az iskola diákjai.

„Vannak a XX. századi magyar történelemben folyók, városok, amelyek neve elszakadt a puszta földrajzi jelentésétől. A Don vagy a Piave mellett ilyen az Isonzó is és a Doberdó-fennsík. 100 éve, hogy az első világháborúban – a számunkra egyik legszörnyűbb helyszínen –, az olasz fronton 1915. június 23-án elkezdődött a 12 ütközetből álló isonzói csata, amelynek utolsó ütközete 1917. október 24-én kezdődött (ez volt a hadtörténetírás által 12. isonzói csataként emlegetett caporettói áttörés). Az osztrák–magyar haderőnél az Isonzó front minden szakaszán harcoltak a korabeli Magyar Királyság területéről kiegészített alakulatok, így Debrecen (3. és 39.), Nagyvárad házi ezredei is, sőt a debreceni egyetemisták közül is többen tettek önként bátorságukról tanúságot ezekben a harcokban. A debreceni hősi halált halt honvédek emlékét utcanév – Doberdó út – is őrzi a városban.”

„A Halálmezőként is ismert doberdói harctéren, a vér a szó szoros értelmében patakokban folyt. A szörnyű harcok egyik résztvevő egysége a nagyváradi magyar királyi 4. gyalogezred volt. Az ezred 1915 nyarán érkezett Doberdóra. Több mint egy éven keresztül küszködött az ellenséggel, a tűző nappal, az őszi esőkkel. Legutoljára a 6. Isonzó-csata elején, 1916. augusztus 6-án vonult fel Kratochvill Károly ezredes 3000 főnyi egysége. Négy napon át állták az olaszok meg-megújuló rohamait, és augusztus 10-én a Doberdót védők közül utolsóként vonult vissza a maradék 200 fő.
A emlékművet az ezred katonái azért állították, hogy a hozzátartozóiknak legyen hová elzarándokolniuk és gúlától gúláig a kopár táj, a tűző nap, a kemény karszti kő emlékeztesse őket
szeretteik szenvedésére." (Részlet, az Öröm-Hír 2017. IV. lapszámában megjelent, „A háború őrültség” című cikkéből.)

Sajtóiroda, Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében az egyházmegyei ifjúsági iroda szervezésében ifjúsági vezetőképző indul november 23-án, Nyíregyháza-Nyírszőlősön, a Buczkó Atanáz Közösségi és Zarándokházban. A 10 alkalmas képzésen túl a résztvevő fiataloknak lelkigyakorlatot és tábort is szerveznek.

Ezzel a kezdeményezéssel szeretnék azokat az érett és felelős fiatalokat megszólítani, meghívni, akik később aktívan bekapcsolódnának KÖZÖSSÉGeikben a plébániák és az egyházmegye ifjúságpasztorációjába.

Öröm-Hír Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Hálaadó ünnepséget tart a 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj 2018. november 9-én, pénteken, délelőtt 10 órától Debrecenben, a helyőrségi templomként is ismert Megtestesülés-templomban (Borbíró tér 9.). Ezen alkalmon a felderítők védőszentjük, Szent Márton segítségét, közbenjárását kérik életükre, szolgálatukra.

 Az ünnepséget Szentesi Csaba őrnagy, görögkatolikus tábori lelkész vezeti, beszédet mond, Sajtos Szilárd őrnagy, református tábori lelkész.

Közreműködik a Debreceni Helyőrségi Zenekar Pál István őrnagy, karnagy vezetésével.

Öröm-Hír Sajtóiroda

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

2018 őszén, Idősek napját tartottak a Debreceni Szent István plébánia hívei. Bancsi Zoltán plébános szentbeszédét követően a templom kántora, Géczy István tartott előadást a jelenlévőknek „ A zene szerepe az idős korban” címmel, majd a program egy közös ebéddel, beszélgetéssel zárult a plébánia kertjében.

A Szentmise elején Zoltán atya kiemelte, hogy ez a hálaadás napja, amikor megköszönjük idős testvéreink életét, hogy példájukkal újra és újra utat mutatnak, hitet ébresztenek és hitet adnak a fiatalabb generációnak. Az ember, amikor Isten színe előtt megáll, általában csak kérni szokott önmaga, családja, szerettei számára. Ritkán adódik az a pillanat, amikor imáját a hálaadás tölti ki.

Ezután a plébános azon Istentől kapott ajándékokról beszélt, amelyek segítik az embert a földi élete zarándokútján. A szentségek, mint az útjelző táblák eligazítanak és vezetnek bennünket. Külön kiemelte az Eukarisztiát, vagyis az Oltáriszentséget és a betegek szentségét.
Az Eukarisztia Jézus Krisztus valóságos teste és valóságos vére a kenyér és bor színe alatt. Amikor az Isten megajándékoz bennünket Önmagával, akkor tulajdonképpen, abban a pillanatban eggyé válunk az Istennel. A plébános azt hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem mindegy, hogyan készülünk a szentáldozásra. Meg kell vizsgálnunk, hogy újra és újra, minden szentmisére felkészülünk e. Amikor vendégségbe hívnak bennünket, mind a vendégváró és a vendég is készül. A házigazda igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy a látogató jól érezze magát. A szentmisében, mi vagyunk a meghívottak, magának az Istennek a vendégei, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy mi jól érezzük magunkat. Az Isten készül az emberrel való találkozásra. Amikor vendégségbe megyünk, általában készülünk. Megpróbálunk jól viselkedni, felkészítjük szívünket, lelkünket és apró ajándékot is viszünk köszönetképpen. Minden egyes szentmise, mindegy egyes eukarisztia erről szól. És a legnagyobb ajándék az Istennek, ha örömteli szívvel tudunk a szentáldozáshoz járulni. Ha nem csak magamhoz veszem Krisztust, hanem tovább is viszem a szeretteimhez, családtagjaimhoz szavain és példáin keresztül, oda ahová küld és állít az Isten.

A gyógyító szentség

A betegek szentségét, sokáig félve kezelték a hívek. Halált hozó szentségnek, utolsó kenetnek hívták, azonban ez nem megfelelő kifejezés. Bancsi Zoltán atya hangsúlyozta, a betegek kenete nem a halál szentsége, hiszen Isten a szentségek által életet ad nekünk, megerősít, erőt ad és velünkem együtt jár a földi élet zarándokútján. Az Isten nem tudja, és nem akarja magára hagyni az embert. Mi emberek odébb léphetünk az Istentől, de ő sohasem fog arrébb lépni tőlünk, emberektől. A betegek kenete tehát a gyógyulás szentségei közé tartozik, lelki és testi gyógyulást is egyaránt eredményezhet. A szentségeket a hit fogja össze. Ha hittel járulok az eukarisztiához, a betegek szentségéhez, a bűnbocsánat szentségéhez, akkor megadom a lehetőséget magamnak, hogy találkozzak az engem és mindannyiónkat meghívó Istennel.

A zene fogékonnyá tesz más szépségek iránt

Betegek kenetének kiszolgáltatását és a szentmisét követően „A zene szerepe az idős korban” címmel tartott előadást Géczi István, a Szent István plébánia kántora:
Mi a zene? Nem más, mint hangok halmaza. Mi a hang? Tanulmányainkra visszaemlékezve tudjuk, hogy van egy hangforrás, valamilyen természetes anyag, ami rezeg, és ettől a levegőben hanghullámok keletkeznek. A hang szabályos, rendezett, harmonikus mozgás, rezgés, míg a zaj ezzel ellentétben egyfajta szabálytalanságot mutat. Zenei hangot csak az ember hangszalagjai és a hangszerek kelthetnek.
Amikor főzünk, ugyanazokból az alapanyagokból főzünk. A táplálékunk, az étel ugyanazon elemekből, atomokból van, mint a világ többi anyaga, amely mégsem emészthető. De nem minden anyag jó tápláléknak, csak az, aminek rendezettsége alkalmassá teszi az anyagot a táplálkozásra. Jó az íze, emészthető, tápláló. Ha étkezünk, nem gondolunk arra, hogy az milyen összetevőkből áll, pontosan csak azok tudják, akik elkészítették, mi csak azt érezzük, hogy finom vagy nem. Így van ez a zenei hangokkal is. Ha mi, laikusok zenét hallgatunk, nem tudjuk milyen frekvenciájú hangokból, milyen harmóniákból, sokszor még azt sem, hogy milyen hangszeren megszólaltatott hangokat hallunk, csak érezzük, hogy szép, jó hatással van ránk. Ahogy az étel a fizikai testünket táplálja, a zene a lelkünket, idegrendszerünket, pszichénket, és ezáltal egész valónkat.

A hangszerek nem csak hangokat, hanem úgynevezett felhangokat is kiadnak. Ezek különbözősége miatt tudjuk megkülönböztetni, hogy ugyanazt a hangot milyen hangszer szólaltatja meg. Mi is tudunk hangot kiadni, és ha hangunkat fejlesztjük, ápoljuk, annál szebben szólaltathatjuk meg hangszalagunkat. Minél nemesebb az az anyag, ami rezeg, ami a hangot kelti, annál szebben szól. Nem mindegy, hogy a hegedűt milyen fából készítik, a fuvola anyaga is szinte teljesen ezüst. Minden hangszer ezért is értékes, mert mindegyik másképpen szól, mint ahogy az emberi hang is. Minden embernek más a hangszíne.

„A zene gazdagítja a kedélyt, nemesíti az ízlést, fogékonnyá tesz más szépségek iránt.” (Bárdos Lajos) Van az emberi agynak olyan része, ami csak akkor aktiválódik, ha valaki kottát olvas, zenél, énekel, hangszerrel játszik. Ezért fontos már gyerekkorban megismerkedni a zenével, amelynek az a célja, hogy kiemelje az embert az anyagvilágból, és egy magasabb rendű, transzcendens, azaz Isten közeli világhoz juttassa.
A zene nem más, mint, ritmus, dallam és harmónia. Az ősember is zenélt, ami leginkább csak ritmus volt. A zene a fejlődés során a legmagasabb szintet a többszólamúság megjelenésekor érte el, amikor ugyanis mindhárom összetevője együtt van: a ritmus, a dallam és a harmónia. A zenei műfajok között is létezik könnyedebb, szórakoztatóbb, érthetőbb, emészthetőbb. A körülmény, a lelkiállapotunk változó, ezért nem mindig egyformán vagyunk fogékonyak a zenére, de kötelességünk mindig törekedni az egyre értékesebb zenék hallgatására, megértésére. Az a jó zeneszerző, akinek zenéje érthető, szép, gyönyörködtet, gyógyít, és magasabb régióba emel. Ahogy az évek elteltével testi erőnk fogyatkozik, úgy van egyre nagyobb szükségünk e lelki táplálékra, lelki erősödésre, amit a megfelelő zene nyújt.
A művész, zeneszerző vagy előadó elsődleges feladata, hogy az általa felfedezett, megismert, vagy csak megérzett isteni tökéletességet megfogalmazza, számunkra, hétköznapi emberek számára érthetővé tegye. Ebben volt az emberiség történetében legnagyobb J. S. Bach. Több karmester nyilatkozott úgy, hogy Bach miatt lett zenész. Kamp Salamont idézve:
„Bachot hallgatva helyreáll a rend, a lélek és a Teremtő közti kapcsolat. Bach zenéje mindig aktuális, ezért soha nem fog kimenni a divatból. Kiemeli az embert a történetiségből, és megnyitja számára az utat egy magasabb létezés felé. Az emberi életnek ez az egyetlen célja: hogy visszakerüljön Isten mellé, arra a helyre, ahova teremtésben helyeztetett.”

„Te élet Ura Jézus Krisztus, ki már a mennybe mentél.
Ott van Atyád és a szenteknek boldog nagy közössége.
Hogyan dicsérkelek téged, aki meghaltál én érettem?
A teljes életem legyen a háladal Tenéked.
Vigyél magaddal bennünket is, add nekünk a hit szárnyát.
Hogy mi az égbe is követhessünk, törd meg a rossz hatalmát.
Istenem, mikor jutok el veled az örök boldogságba?
Oly nagy a vágyam Uram, hogy arcodat meglássam.” (J. S. Bach 43-as kantáta zárókorálkája)

Az előadást követően, a Szent István plébánia egyik hívő tagja, Nagy Istvánné, Ági néni (aki idén ősszel töltötte be 95. életévét), verssel köszöntötte a híveket.

Zelenák Annabella
egyházmegyei médiaképzős hallgató

Fotó: Zelenák Zoltánné

Három rész, tizenkét fejezet, százhatvanhét paragrafus, hatvan oldal – ezek a fiatalokról szóló püspöki szinódus október 27-én elfogadott zárdokumentumának terjedelmi adatai. Az alábbiakban az első rész ismertetését tesszük közzé.

Az ifjúságról szóló szinódus záródokumentumának vezérfonalául az emmauszi tanítványok Lukács evangéliumában olvasható története szolgál. A történet révén leírták azt a környezetet, amelyben a mai fiatalok élnek és szembesülnek a világ bonyolult kihívásaival.

A hivatalos szöveg a meghallgatásból indult: alázattal, türelemmel és készséggel fogadták a fiatalokkal folyatott párbeszédet, gondosan ügyelve arra, hogy „elkerüljék az előre gyártott, receptszerű válaszokat”. A fiatalok a maguk részéről „igénylik, hogy meghallgassák őket, várják az elismerésüket, és vezetést kérnek”. Arra vágynak, hogy hangjukat „érdekesnek és érdemesnek tartsák egyházi és társadalmi viszonylatban is”. Az Egyház nem mindig ezzel a magatartással fogadta őket – ismeri el a szinódus. A túlterhelt papok és püspökök azonban sokszor azon fáradoznak, hogy időt találjanak a meghallgatásukra. Ebből adódik annak szükségessége, hogy felkészítsék a világi férfiakat és nőket, hogy képesek legyenek ők is a fiatal nemzedékek kísérésére. A globalizáció és az elvilágiasodás jelenségeivel szemben a fiatalok Isten újrafelfedezése és a lelkiség irányába mozdulnak el, ami pedig az Egyház számára ösztönzés lehet, hogy visszanyerje a hit dinamikájának jelentőségét.

Az Egyház mai válasza a fiatalok kérdéseire a nevelés területét is érinti. Iskolák, egyetemek, kollégiumok teszik lehetővé a fiatalok átfogó képzését a nevelés és az oktatás területén, miközben az emberi személy előrehaladásának és kibontakozásának evangéliumi példáját nyújtják. Egymással mélyen összefüggő módon – a család, a munkahely és az életvédelem területén – a szinódusi atyák az iskola és az egyetem szerepét nélkülözhetetlennek és pótolhatatlannak tartják. A katolikus nevelési intézmények feladata különösképpen az, hogy szembesítsék a kortárs világ kihívásait a hit elvárásaival, szem előtt tartva a különféle antropológiai távlatokat, a tudományos-technikai lehetőséget, a fogyasztói társadalom változásait és a társadalmi igazságosság elvárásait. A plébániáknak is fontos szerepük van, mert ők a „területi egyház”. Ennek dinamikájához missziós jellegű, új elköteleződésre van szükség, mert az eddigi hatékonyság, főként a katekézis területén nem bizonyul elégségesnek a kihívásokkal szemben.

A szinódus záródokumentuma kitér a migránsok témájára, ami „korunk paradigmája”, amennyiben strukturális jelenség, és nem átmeneti kihívás. Sok migráns „fiatal vagy kiskorú, akik kíséret nélkül vannak, háború, erőszak, politikai vagy vallási üldöztetés, szegénység elől menekülnek, és azzal a végzettel néznek szembe, hogy az emberkereskedelem, a kábítószer, a pszichikai és fizikai bántalmazás áldozataivá válnak”. Az Egyház aggodalommal tekint rájuk, elsősorban „hiteles emberi támogatásukat” célozza a „menekültek és üldözöttek befogadásán és a családegyesítés érvényesítésén keresztül”. A fiatalokról szóló püspöki szinódus záródokumentuma azonban azt is hozzáteszi, hogy a „migránsok a gazdagodás lehetőségét” jelentik a befogadó országok társadalma és közösségei számára, „sőt hozzájárulhatnak azok revitalizációjához, újraelevenedéséhez”. A szinódusi atyák ennek kapcsán megismétlik Ferenc pápa kulcskifejezéseit – „befogadni, védelmezni, előmozdítani, integrálni” –, melyek révén legyőzhető a bizalmatlanság és a félelem. A püspökök ugyanakkor nagyobb elkötelezettséget várnak azok jogainak garantálásában, akik nem akarják elhagyni hazájukat.

A szinódusi atyák széles skálán foglalkoznak a visszaélésekkel, amit püspökök, papok, szerzetesek és világi hívek követtek el a hatalom, a gazdaság, a lelkiismeret, illetve a szexualitás terén. „Olyan szenvedést okoztak ezáltal az áldozatoknak, mely életük végéig tarthat, és amit semmiféle bűnbánat nem tud meggyógyítani.” Ebből ered a dokumentum felhívása: „szilárd elkötelezettséget kell foganatosítani a legszigorúbb megelőző intézkedésekkel, hogy megakadályozzák az ilyen esetek megismétlődését. Első lépésként a papképzésben részt vevőket kell nagyon alaposan megválogatni, és felkészíteni őket a rájuk váró felelősségre. Szükséges továbbá a „korrupció és a klerikalizmus” gyökeres megszüntetése, mert itt vernek gyökeret a visszaélések. A püspökök hálásak minden fiatalnak, akik „bátran és azonnal hivatalosan felfedik a rosszat”, hiszen ezzel segítik az Egyházat, hogy tudomásul vegye a megtörténteket, és megfelelő intézkedéseket hozzon, „az irgalmasság ugyanis igazságosságot igényel”. Másfelől nem szabad megfeledkezni a sok világi hívőről, papról, szerzetesről és püspökről, akik napról napra becsülettel szentelik magukat a fiatalok szolgálatának, és akik valóban értékes szolgálatot tudnak nyújtani egy korszakos jelentőségű reform megvalósításában.

A záródokumentum jelentős teret szentel a családnak, mely elsődleges vonatkoztatási pont a fiatalok számára – mint az első hitközösség helye és mint otthoni, családegyház. Kiemelik a püspökök a nagyszülők szerepét a vallásos nevelés terén, a hit átadásában, másfelől óva intenek az atyai szerep meggyengülésétől és a „fiataloskodó” felnőttek magatartásától. A családi köteléken túl a fiatalok számára nagyon fontosak a kortársaikkal kialakított baráti kapcsolatok, melyekben lehetővé válik a hit megosztása és a kölcsönös segítség a szolidaritásban.

A szinódus záródokumentuma ismerteti a fiatalok sebezhetőségének formáit az élet legkülönfélébb területein: például a fiatalok munkanélkülisége eleve szegénnyé teszi nemzedéküket, és elveszi jövőképüket. A „leselejtezés kultúrájával” szemben az az Egyház feladata, hogy „megtérésre és szolidaritásra” szólítson fel, ami által konkrét segítséget tud nyújtani nehéz helyzetekben. A másik oldalon azonban számos olyan példa látható, hogy a fiatalok eredeti és rájuk jellemző módon tudják kifejezni magukat, mint például az „önkéntesség, az ökológiai témák iránti fogékonyság, a politikai elkötelezettség a közjó építése iránt”. Éppen ezek révén kérnek a fiatalok az Egyháztól „konkrét és összehangolt elkötelezettséget”.

Forrás: Magyar Kurír

 


Forrás: Magyar Kurír

„Az emberi élet nem más, mint a halál előjátéka. Mi más is életünk, mint előjátékok szakadatlan sorozata ahhoz az ismeretlen dallamhoz, amelynek első, ünnepélyes hangját a halál csendíti meg?” (Liszt Ferenc zeneszerző)

Liszt Ferenc minden idők legnagyobb zeneszerzője, zongoraművésze legfőbb törekvése volt, hogy alkotásait megértsék. Ezért kapcsolta zenéjét közismert képzőművészeti, irodalmi alkotásokhoz, természeti képekhez. Szimfonikus műveinek programjai (címei) bizonyítják, hogy szerzőjüket magasztos eszmék foglalkoztatták megírásukkor.

Egyik legközismertebb alkotása a Lamartine, francia költő Les Preludes c. versének hatására komponált Les Preludes c. szimfonikus költemény, mely az ember örök sorskérdésével foglalkozik. Az ember érzelmei, eszméi, küzdelmei szólalnak meg a műben hol sejtelmesen, hol kirobbanó erővel. A cím előjátékokat jelent. Liszt maga egy előszóban írta meg, milyen "előjátékokra" gondolt: „Az emberi élet nem más, mint a halál előjátéka. Mi más is életünk, mint előjátékok szakadatlan sorozata ahhoz az ismeretlen dallamhoz, amelynek első, ünnepélyes hangját a halál csendíti meg?”

Öröm-Hír Sajtóiroda

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

2018. november 01., csütörtök 19:07

Halottak napja

November 2-án emlékezik meg ünnepélyesen a katolikus egyház minden elhunytról, de különösen is a tisztulás állapotában lévő szenvedő lelkekről.

Az egyház a feltámadás és az örök élet hitével és az ebből fakadó reménnyel éli meg a halottak tiszteletének ősi cselekedetét, melynek minden nép a maga módján tesz eleget. Az egyház kezdettől fogva imádkozik a megholtakért. Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy miután mindenszentek ünnepén az egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes megholtért is imádkozzon.

998-ban kezdték az ünnepet, majd a 11. században a clunyi bencések hatására széles körben elterjedt. Az egyház ezen a napon bizalommal kéri a Mindenhatót: „add kegyelmedet elhunyt gyermekeidnek, hogy a földi élet halandóságát legyőzve örökre szemlélhessenek téged, aki alkottad és megváltottad őket”.
„Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett.” Szent Ambrus püspök – testvére haláláról elmélkedve – e szavakkal foglalja össze a kereszténység legfőbb tanítását a halálról és a feltámadásról.

Öröm-Hír Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Free Joomla templates by L.THEME