Otthont a Kisdednek! – Betlehem-készítők kiállítását rendezték meg Egyeken
„Otthont a Kisdednek” című pályázat során született pályamunkák kiállítására került sor 2019. decemb...
Nem mindennapi feladatra vállalkoztak a debreceni Szent József Gimnázium diákjai – Egyedi színházi műfajban közösségi problémát dolgoztak fel
A debreceni Szent József Általános Iskola, Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium önkéntes diákjai in...
„Ferenc pápa – Egy hiteles ember” a debreceni adventi filmes délutánokon
A Debreceni Apolló Moziban – hasonlóan az év többi ünnepi alkalmaihoz – ingyenesen látogatható filmv...
A kórházlelkészség munkatársai a betegekkel együtt készülnek karácsonyra
A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Kórházlelkészség munkatársai hagyományteremtő céllal gyújtották ...
Otthont a Kisdednek! – Betlehem-készítők kiállítását rendezték meg Egyeken
Otthont a Kisdednek! – Betlehem-készítők kiállítását rendezték meg...
Nem mindennapi feladatra vállalkoztak a debreceni Szent József Gimnázium diákjai – Egyedi színházi műfajban közösségi problémát dolgoztak fel
Nem mindennapi feladatra vállalkoztak a debreceni Szent József...
„Ferenc pápa – Egy hiteles ember” a debreceni adventi filmes délutánokon
„Ferenc pápa – Egy hiteles ember” a debreceni...
A kórházlelkészség munkatársai a betegekkel együtt készülnek karácsonyra
A kórházlelkészség munkatársai a betegekkel együtt készülnek karácsonyra...
2019. március 21., csütörtök 11:50

A kereszthordozás Istennel könnyebb

Szászné Szarka Gabriella huszonhat évvel ezelőtt egy autóbalesetben deréktól lefelé lebénult. A nehézségekre életigenléssel és Istenbe vetett hittel válaszol, amelyből mindannyian erőt meríthetünk.

Gabriella, amióta ismerlek, az a benyomásom rólad, hogy mindig vidám vagy. Te tartod a környezetedben a lelket. Honnan meríted a derűt?

Amikor a baleset megtörtént, akkor egyértelmű volt, hogy nekem már van kapaszkodóm. Sőt, azt gondoltam egy időben, hogy azért is kaptam ilyen lelkületet, mert egyszer ez meg fog velem történni. Sokan azt mondják, hogy azért vagyok vallásos, mert a körülményeim tettek azzá. Ez nem így van. A hitemnek nem a balesetemmel összefüggő esemény az alapja, mert már előtte is vallásos voltam. Igaz, templomba nem jártam rendszeresen, de elsőáldozó koromtól kezdődően vissza tudom idézni, hogy minden nap beszéltem a Jóistennel. Ahol most tartok, az hosszú érési és fejlődési folyamat eredménye.

A beszélgetés lehet, hogy fájó eseményt érint. Vissza tudsz emlékezni a balesetre?

Pécsre mentünk autóval, a DVSC-nek szurkolni. A férjem vezetett, levette a pulóverét, és hátraadta nekem. Közben a mellette ülő utas, belenyúlt a kormányba, és nekicsapódtunk egy fának. Nem voltam stabil ülőhelyzetbe rögzítve. Négyen ültünk a kocsiban, de csak én sérültem meg.

Megváltozott a kapcsolatod a veled utazókkal a baleset után?

Természetesen a legnagyobb barátok maradtunk. Nekem sohasem volt velük problémám, ennek így kellett történnie. Senki nem akart rosszat. Nagyon furcsa ez, mert előtte, amikor nászutunkra mentünk – ahogy visszagondolok –, már akkor történhetett volna egy sokkal súlyosabb balesetem. Autóban utaztunk, a cipőmet kötöttem, előre voltam hajolva, és eközben férjemnek nagyot kellett fékeznie, mert elénk lépett egy néni. Ha akkor történik a tragédia, és a nyakam törik... Úgy gondolom, akkor mentett meg a Jóisten egy sokkal nagyobb bajtól. Azt mondta, hogy ezt azért már mégsem. Mert jó, ha legalább a keze mozog az embernek...
Eltört a gerincem, megműtöttek, és onnantól fogva ez az élet várt rám. Ilyenkor kötelező pszichológushoz menni, aki mondta, hogy benne vagyok a normál tartományban – ennek örültem – nem volt kirívó pszichológiai problémám. Ezt a mai napig a hitemnek, mentalitásomnak, és a körülöttem élő embereknek, a családom szeretetének tulajdonítom.

A család feláldozta az életét melletted?

A körülöttem élők segítettek, mert lebénultam deréktól lefelé. Nem tudom uralni a vizeletem és a székletem. Állandó katéterezés következett, egy hosszú tanulási folyamat, mit hogyan tudsz megoldani ezután. Ez várt rám. Ha a család mellém áll, valamilyen szinten feláldozzák magukat. Nem azt mondom, hogy százszázalékosan, mert mindenkinek megmaradt a maga kis élete. Talán egy kicsit az én önállóságom veszett el.
A férjem egy pár éve ebbe belefáradt, és talált egy könnyebb életet. Remélem. Megszenvedtem, most már úgy gondolom, túl vagyok rajta. Megpróbáltam megérteni, hogy ezt miért tette. Azért törődtem bele, mert nem szeretném tönkretenni senki életét. Érzem, minket egymásnak teremtettek, csak nem együtt éljük már az életünket. Szoros lelki kapcsolatban voltunk, és vagyunk ma is. Mondjuk, nagyrészt ez az én érdemem. Úgy érzem, most sem választanék mást. A mi történetünk eddig tartott. Soha nem engedtem, hogy rosszat mondjanak róla. Huszonegy évet éltünk együtt.

Egyszer sem perlekedtél a Jóistennel?

Tudom, hogy nem erre van teremtve az ember, hanem egészségre és önálló járásra. Soha nem sírtam, nem vádaskodtam, egy ideig azért kérdezgettem, hogy meg fogok-e gyógyulni. Persze azt mondták, hogy igen...

A fiad mikor született?

A baleset után rögtön, a körülöttem élő nőknek az volt a legelső kérdése, hogy lehet-e még gyermekem. Nahát! Ez akkor nekem nem járt az eszemben.’93-ban volt a baleset, és a fiúnk ’98-ban született. Áldásként éltük meg azt, hogy megfogant, boldogok voltunk. Nem volt semmi probléma, nem jártam többször orvoshoz sem, az volt biztos, hogy császármetszéssel fogok szülni. Mindig a gondolatomban van, hogy olyan sok nőnek nem lehet gyermeke, nekem pedig milyen érdekes, hogy ki tudott fejlődni egy emberke a méhemben, pedig ott már béna vagyok. Az is egy csoda volt az életünkben, hogy egy este, nagy pocakkal készültünk fürdeni, amikor elfolyt a magzatvizem. Ha a fürdőkádban történik meg velem, nem éreztem volna. A magzatvíz elfolyik észrevétlenül, és én nem érzek fájdalmat sem. Baj történhetett volna. Egy-két perc választott el attól, hogy ne történjen tragédia. Visszagondolva az életemre, mindig éreztem a Jóisten gondoskodását.

Kitől kaptál segítséget? Édesanyád és a férjed segített a gyermeked ellátásában?

Én mindent elláttam körülötte, csak biztonságosabbnak láttam, ha van mellettem valaki. A mai napig vannak opcióim. Az „a” mellett van „b” és „c” lehetőség, ez valahogy beépült az életembe.

Mondtad, hogy a pszichológus egészséges lelkületűnek értékelt. Véleményem szerint ezt nem olyan egyszerű feldolgozni, megélni. Hogyan segítettek a lelkivezetők?

Igazából mindig volt pap mellettem. Farkas András atya, Szenes József atya a kezdetekben, most Szegedi Kálmán atya, és Szentesi Csaba atya segít. A papot valóban az Isten emberének tekintem, a saját hibáival együtt. Ő a közvetítő az Isten és közöttem, ami nem biztos, hogy kötelezően kell, de én szeretem, hogy atya van körülöttem. Hiszem, hogy ha elmondok valamit, akkor a Jóistentől érkezik válasz általuk. Csaba atyával közvetlenebb a kapcsolatom. Beszélgetve gyónok. Amikor a férjem elment, Csaba atya minden héten jött, és nagyon sokat segített. Mindkettőjük mondatait nagyon megszívlelem. Nem vagyok egy kibeszélős ember, sok minden ott él bennem. Nem azért, mert nem akarom elmondani, inkább azért, mert nem érzem, hogy ki kellene mondanom. A huszonhat év alatt rengeteget tanultam, fejlődtem. Ha az indulás állapotát egyesnek tekintjük, most ötven-hatvan körül tarthatok a százas listán. Úgy érzem sok minden vár még rám. Látom az anyukámat, aki nekem mindig is erőt, példát és támpontot jelent. Több rózsafüzér, kilenced imádkozása, keresztút és virrasztás után alig alszik. Minden nap templomba jár. Látom rajta, hogy mindezt szívből teszi. Nem azért ilyen az anyukám, mert csak így bírja elviselni azt, hogy a gyereke kerekesszékben él, hanem azt hiszem, amit én is egyre jobban érzek, hogy egyre mélyebb a hite. Most már én is értem, miért jár minden nap templomba. A sérült ember nem egyenlő a hittel és vallással. Sokan mondják, hogy „Könnyű neked, Gabi”. Kérdezem, miért is? Egyértelműen ki merem mondani, hogy hit nélkül élni nehezebb. Én is emlékeztetem magam arra, hogy mindig köszönömöt mondjak, vagy hálát adjak.

Ahogy ezt a helyzetet kezeled, az is példaként szolgálhat embertársainknak.

A házasságunkat templomban kötöttük, és nem családi nyomásra. Bennünk volt a hit. Gyermekünket a Svetits óvodába, iskolába írattuk, majd a Szent József gimnáziumba. Örülök, mert lehet, hogy a mi törekvésünk, nevelésünk kevés lett volna ahhoz, hogy hitben élje az életét. A családban sokszor elhangzik, hogy soha nem adjuk fel. „Never give up”! Soha ne add fel! Nem érzem magam harcosnak, de amikor hasonló történeteket olvasok, akkor harcosnak ítélem meg a szereplőt. Mindenki próbálja a saját életét elbagatellizálni, pedig a másik szemében te vagy az igazi hős. Vannak sorstársaim, akik egyedül élnek, és kerekesszékkel utaznak, síelnek, szánkóznak, de én tudom, hogy milyen nehézségei vannak az ilyen életmódnak. Ámulok és bámulok. Hogyan képesek rá? Ami nálam előny, az volt a hátrány is: mindig volt körülöttem segítség. Ki merem mondani, hogy nekem most jó. Azzal a sok mindennel együtt elégedett vagyok. Felülről segítenek. Rám néznek. Októberben huszonhat éves „roki” leszek, ez az idő nem egy szempillantás alatt telt el. Tíz hónap alatt tizenhárom kőzúzásom volt. Hólyag katéter, vese katéter egyszerre. Úgy mentem el nyaralni, hogy mind a két lábamon „diszkótáska” (katéter zsák) volt. Soha nem azt kerestem, hogy mi a rossz az életemben, és hogy miért van ez így.

Határozott vagy, és tudatos személynek jellemez a környezeted.

Sokat olvasok ilyen témájú könyveket. Vannak, akik jobban csinálják, de én úgy gondolom, hogy fizikailag is cipelem a keresztet, ami nem nehézség számomra. A határozottságom huszonhat év alatt alakult ki. Néha érzéketlennek tűnök, vannak nehéz esetek, amelyek megfájdítják szívemet, de „piszlicsáré” dolgokkal nem tudok azonosulni. Ez keménységnek tűnik, de nem vagyok érzéketlen ember. Tény, hogy nem tudok mindenen elpityeredni. Azt gondolom, hogy minden nő egy kicsit okoskodó. Érted ugye? Nem rossz szándékból, csak mert mi tudunk dolgokat. A férfiak nem szeretik ezt. Ezt is megértem. Ha engem megkérdeznek, arra tudok válaszolni. Én Gabi vagyok és döntök – újra mosolyog –, mindig úgy, ahogy a családomnak jó. Nem biztos, hogy ideális egy házasságban, hogy anyu mindig tudja, mit akar.

Az imának hatalmas ereje van...

Sohasem kértem a Jóistentől, hogy gyógyítson meg. Az is meggyőződésem, ha ábrahámi hitem lenne, tudnék járni. Még nincs meg az a hitem, amivel hegyeket lehet mozgatni. De erre törekszem.

Geréné Sárga Monika

  • Galéria:
    • DSC_0991-1-1
    • DSC_1006-1-1

Free Joomla templates by L.THEME