2012. november 28., szerda 01:00

Papi disznótor Napkoron

Aki a sertéshúst csak az ABC áruházak polcairól, a hurkát-kolbászt meg a mélyhűtőből ismeri, az könnyen hiheti, hogy ezeknek a finomságoknak a természetes előfordulása olyan, mint a gyerekek számára a tej és a kakaó. Nem tudja, nem tudhatja, hogy mennyi öröm és vigasság forrása volt a hajdani disznótor. Zubály Lajos napkori plébános éppen azért rendezett papi disznóvágást november 21-én, hogy egy kicsit nosztalgiázzunk, s miközben mókázunk, ritka finomságokat kóstolgassunk. Volt is közel negyven vendége Újiráztól Fényeslitkéig fiatalok és idősebbek. Csak Debrecenből hatan érkeztek, élükön a Püspök Atyával.
A disznótor a magyar nép életében legkevésbé sem volt úri mulatság. A paraszt embereknek a falusi bál mellett ez volt az egyik legnépszerűbb hagyományos, családi mulatsága. A levágás ceremóniája, a hús feldolgozása és az ezt követő vacsora volt a falusi népszokások közül az egyik legtöbb embert megmozgató közösségi eseménye. Akkor került erre sor, amikor már vége volt a kinti munkának és beköszöntött a hideg. (András nap környékén.) Levágták a házilag nevelt, dédelgetett és jól meghizlalt sertést. Megesett, hogy a gazda nélkül, mert sajnálta kedvenc állatát. Ugyanígy a fehérnép is a házban maradt. Pedig a néphagyomány szerint a sajnálat nem használ vesző disznónak, mert akkor nehezen adja ki magából a párát. A gyerekeket sem keltették fel, éppen a kegyetlen és véres esemény sokkolásától kímélendő. A halálos visításra mégis felébredtek, s a további munkáknál már szívesen tüsténkedtek.
A nem ipari keretek között végzett disznóvágás nagy mennyiségű húst adott a családi közösségnek. A romlékony hús egy részét a téli fagyos hideg hosszabb ideig is tartósította, de sózással és füstöléssel tovább is ehető maradt. A sonka legalább Húsvétig, néha akár aratásig.
A disznóvágása előtt áldomást ittak a résztvevők. Ez általában a fogópálinka. Nem sokat, hogy a komoly munkát tisztességgel elkezdjék, s utána is csak apránként, hogy ugyanígy be is fejezzék. A tényleges munka a sertés leszúrásával kezdődött. Ehhez több ember kellett. Tapasztalt emberek voltak a „fogók," akik az állatot speciális fogásokkal pillanatok alatt oldalára fordították. Aztán jöhetett a főszereplő (a böllér), aki késsel leszúrta a disznót. A vért zománcos tálban fogták fel. Ha újonc tartotta a tálat, akkor a főnök úgy irányította a spriccelő vérét, hogy az beterítse. Ez volt számára a beavatás. Aztán a kivérzett tetemet hasra fektették, két téglával stabilizálták és jöhetett az újabb pálinka a meleg lakásban, ahol méltatták a sikeres „szúrást" és vállveregető szavakkal nyugtázták minden közreműködő szakértelmét. Megesett, hogy mire kimentek, a disznónak hűlt helyét találták, mert vagy összeszedte utolsó erejét és odébbállt, vagy „komáék" tréfából kihúzták a szalma alól és a közelben eldugták.
Mert attól kezdve, hogy az ember állatot is tartott, kenyérnekvalót is aratott, szalmával perzselték a disznót. Ez adott a szalonnának (főleg a bőrének) utánozhatatlan zamatot. Akkor változtattak ezen, amikor a Rákosi rendszerben, az u.n. „beszolgáltatás" idején, engedélyhez kötötték a disznóvágást, de abból a család nehezen lakhatott jól, mert elvitte a „jóvátétel." A „feketevágásért" meg börtön járt. Ha enni akart a gazda a saját disznajából, akkor titokban kellett vele elbánnia. Orvul, fejszével homlokon ütötte, rövid késével megszúrta, a nyaki ütőeret elvágta, a disznó lábaival pumpáló mozdulatokat végzett és behúzta az istállóba, ahol már nem lehetett szalmával perzselni. Kitalálták a lángot okádó kis mechanikus szerkezetet, amiben az izzó fát levegővel élesztették. (Nehéz a paraszt eszén túljárni, főleg ha életéről van szó! – A többi ment a maga módján, nagy titokban, mert ha bárki feljelentette, akkor biztosan nem evett a húsból. S ilyen jóakaró mindig akadt, néha a szomszédban is. (Besúgó rendszer!) A TSz-es időkben meg oda fejlődött a technika, hogy már gázpalackból, nyomáscsökkentő nélkül, szúrólánggal perzselnek, ami robbanásveszélyes és a szalonna sem lesz jobb.
Mi is így perzseltük egymás után a két hízóvá fejlődött malacot. Egyik-másik pap kipróbálta hozzáértését, sikeresen. A felbontásnál már mindenki segédkezett, aki addigra megérkezett. A felfogott vér egy részét bő hagymával megsütötték, hozzá a hasaaljából vágott, ropogósra sütött csíkokat kaptunk, meg kenyeret. Volt, aki még életében nem evett ilyet, de ízlett neki. A polgármester úr édesapjának borából A létszámunk egyre szaporodott, szinte teljesen elfoglaltuk az Udvarházat, amit ez alkalommal rendelkezésünkre bocsátottak minden infrastruktúrával együtt. Barátságos volt az együttlétünk, még a korbácsot is kipróbáltuk. Néhányan egészen jól kezelték. A Püspök Atya meg egyenesen olyan nagyokat csördített vele, hogy azt gondoltuk: jobb, ha bottal pásztorolja a nyáját. Szóval ügyes volt. És felszabadult, mint mindenki.
A toros káposzta is elkészült. Ehhez meg hűsszeleteket sütöttek, amiről megállapítottuk, hogy már másnap sem lenne ilyen egyedi íze, mint frissen. Ettünk ebből is. A „stáb," amelyik a vászonmunkát végezte, jól vizsgázott. Voltak ajakról és helyből is. Mindenki értette a dolgát és olyan szívélyesen kínáltak, hogy ettől még jobb lett az étvágyunk. Előkerült egy búcsúztató vers is, amiben szegény jószág maga mondja el keserveit. Szívesen idézem, mert nagyon szép és megható volt.
Közben egyesek már haza indultak, de újabbak érkeztek. A disznótor minden fázisán volt új vendég. Én nagyon szeretem kóstolgatni a jól megfőtt belsőséget (máj sóval!) és a tölteléket, akár a hurkába, akár a kolbászba valót. Az külön szenzáció, amikor ízlelgetjük, és mindenféle fűszert ajánlgatunk még hozzá, egymást felüllicitálva, végül megegyezünk abban, hogy pont úgy jó, ahogy a „főnök" elkészítette. S amikor kifőzték, illetve megsütötték és megkóstoltuk, akkor minden jó áldást mondtunk azokra, akik elkészítették és minket vendégül láttak. Ezután jött a húsleves, de azt már nem tudta mindenki megvárni, mert esteledett. Azt azonban mind elmondtuk, hogy legjobb leves a disznótoros orjaleves.
Szép napunk volt! Ebből szép szokásnak kell elindulnia, ahol nemcsak a pap, (mint itt) hanem az egyházközség is szívesen látná vendégül pásztorait. A zsíros kenyér is jólesne. „Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek." (Arany János: Családi kör.) A 132. zsoltár szavaival foglalom össze ennek a szép napnak az élményét: „Íme, milyen jó, mily gyönyörűséges együtt lakozni a testvéreknek ... Mint a hormoni harmat, mely Sion hegyére csöpög le: Mert áldást ottan ád az Úr, életet mindörökre." (Sík Sándor után.) – Köszönjük neked, Lajos!

Varga János
plébános

  • Galéria:
    • DSC01656
    • DSC01657
    • DSC01658
    • DSC01672
    • DSC01673
    • DSC01674
    • DSC01675
    • DSC01676
    • DSC01677
    • DSC01678
    • DSC01679
    • DSC01680
    • DSC01681
    • DSC01682
    • DSC01683
    • DSC01693
    • DSC01694
    • DSC01697
    • DSC01698
    • DSCF0109
    • DSCF0112
    • DSCF0113
    • DSCF0114
    • DSCF0115
    • DSCF0116
    • DSCF0117
    • DSCF0118
    • DSCF0128
    • DSCF0130
    • DSCF0131
    • DSCF0132
    • DSCF0134
    • DSCF0142
    • DSCF0144
    • DSCF0145
    • DSCF0150
    • DSCF0151
    • DSCF0152

Free Joomla templates by L.THEME